Egy pályázat felhívására készült novella, az elején és a végén található idézetet (Slawomir Mrozek : Zuhanás közben), mint keretet kellett felhasználni.
„Kezdetben
egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy zuhanok. Megzavarodott érzékeim
egymásnak ütköztek, mint macskák a zsákban.” Ijedten néztem szét Maffi után kutatva,
kit az előbb még hasamon tudtam, s bundájának illatát is halványan éreztem még
orromban, ám a doromboló jószág képe lassan elfojt szemeim előtt, helyét pedig a
masszív, fojtogató sötétség vette át. Hirtelen nem kaptam levegőt, szívemet a
rettegés vasmarka zárta közre, s kezdett őrült iramot diktálni neki. Agyamban
végigpörögtek életem fontosabb pillanatai: amikor először fogtam kezembe
Maffit, az első nap a gimiben, az első versenyeredményeim, az első csókom, az
első szerelmem. Ó, én buta! Hogy sírtam, hogy zokogtam mikor vége lett, és azt
hittem már nincs tovább! Ó, én buta, hisz mennyi öröm s mennyi fájdalom követte
még… Láttam édesanyám, ahogy zsebkendőt nyújt felém, én pedig durván ellöktem
magamtól, mint oly sokszor életem során… Majd hirtelen ott találtam magam a
hátsó ülésen. Dudaszó hallik, majd nagy durranás. Végül jött a sötétség…
Egy néma
sikoly…
Egy ima…
S egy
őszinte könnycsepp.
Hirtelen
világosság gyúlt és elmúlt a nyomás. Tüdőm sípolt, mikor ismét oxigénhez
jutottam. Homályosság vett körül, s bizonytalanság. Felnéztem, és megdörzsöltem
szemem, ám először azt hittem, álmodom. De hát lehet-e ez valóság? Amerre csak
néztem, táncoló párok tömkelegét láttam magam előtt. Abroncsos szoknyájuk
libbent, ahogy a nők forogtak az urak karjaiban, s mint ezernyi nagy
harangvirág, kísérte útjukat. Finom remegések futottak végig a gyönyörű
márványpadlón, fehérsége gyönyházszínben kápráztatta a nagyérdeműt. Hatalmas
bíborfüggönyök csüngtek az üvegablakok mentén, melyek kötője volt csak akkora,
mint egy ember, középen pedig egy óriás csillár figyelte a bálozók minden
mozzanatát.
Felkeltem, s egyszerre csak én is részese lettem a történetnek. Magával ragadott a pompa, a forgatag, sodródtam a párok után, majd közöttük suhantam el, mint egy szellem. Lelkem könnyű volt, és szabad. Többé nem nyomasztottak borús gondjaim, s nem is gondoltam semmire, csak a boldogságra, mely átjárta minden porcikámat. Vitt a lendület, felkapott szárnyára, s repített, amerre jónak látta. Lehunytam szemeim, és gondjaira bíztam magam. S vitt az a kópé, pörgetett ide-oda gondtalanul, mígnem nekiütköztem valaminek.
Zavartan néztem fel, s egy jóképű férfi nézett vissza rám. Mondtam volna, hogy sajnálom, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ő meg csak nézett, egyenesen a szemeimbe én pedig egészen elolvadtam tőle…
- Gyere velem! –szólt, majd karját nyújtotta, én pedig belekaroltam. Meg akartam kérdezni, hogy hívják, hol vagyunk, és mi folyik itt, de ajkaimon lakat ült, és testemnek sem voltam igazán ura. Csupán egy utas voltam egy báb testében, aki úgy táncol, ahogy fütyülnek neki. A szabályokat pedig nem én írtam.
Így hát követtem új kísérőmet, kecsesen lépdeltem mellette aranyszínű estélyi ruhámban, mely majdnem a padlót súrolta. Lopva lepillantottam, hogy szemügyre vehessem a csipkevarrást, mely apró körökben futott végig derekamtól egészen a szoknya pereméig. Szívesen megnéztem volna magam, kíváncsi voltam, hogy festhetek, így hát nagyon megörültem, mikor megláttam a végeláthatatlan folyosón ácsingózó tükröt, amely felé haladtunk. Izgatottan vártam ki, amíg odaérünk, és mohón fordítottam oldalra a fejem, ám csak egy fekete árnyat láttam visszanézni belőle. Kísérteties kacaj szakadt fel a lény torkából, de a hang mellőlem jött, s mikor a férfire néztem volna magyarázatért, szembe találtam magam a szörnnyel, melyet az üvegben láttam. Nagyra tátotta száját, és vérfagyasztó üvöltéssel felém lépett. Sikoltani próbáltam, de nem ment, egészen a falig hátráltam, hátam a tükörnek ütközött. A lény felém közeledett, én pedig lehunytam a szemem. És jött a sötétség…
Felkeltem, s egyszerre csak én is részese lettem a történetnek. Magával ragadott a pompa, a forgatag, sodródtam a párok után, majd közöttük suhantam el, mint egy szellem. Lelkem könnyű volt, és szabad. Többé nem nyomasztottak borús gondjaim, s nem is gondoltam semmire, csak a boldogságra, mely átjárta minden porcikámat. Vitt a lendület, felkapott szárnyára, s repített, amerre jónak látta. Lehunytam szemeim, és gondjaira bíztam magam. S vitt az a kópé, pörgetett ide-oda gondtalanul, mígnem nekiütköztem valaminek.
Zavartan néztem fel, s egy jóképű férfi nézett vissza rám. Mondtam volna, hogy sajnálom, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ő meg csak nézett, egyenesen a szemeimbe én pedig egészen elolvadtam tőle…
- Gyere velem! –szólt, majd karját nyújtotta, én pedig belekaroltam. Meg akartam kérdezni, hogy hívják, hol vagyunk, és mi folyik itt, de ajkaimon lakat ült, és testemnek sem voltam igazán ura. Csupán egy utas voltam egy báb testében, aki úgy táncol, ahogy fütyülnek neki. A szabályokat pedig nem én írtam.
Így hát követtem új kísérőmet, kecsesen lépdeltem mellette aranyszínű estélyi ruhámban, mely majdnem a padlót súrolta. Lopva lepillantottam, hogy szemügyre vehessem a csipkevarrást, mely apró körökben futott végig derekamtól egészen a szoknya pereméig. Szívesen megnéztem volna magam, kíváncsi voltam, hogy festhetek, így hát nagyon megörültem, mikor megláttam a végeláthatatlan folyosón ácsingózó tükröt, amely felé haladtunk. Izgatottan vártam ki, amíg odaérünk, és mohón fordítottam oldalra a fejem, ám csak egy fekete árnyat láttam visszanézni belőle. Kísérteties kacaj szakadt fel a lény torkából, de a hang mellőlem jött, s mikor a férfire néztem volna magyarázatért, szembe találtam magam a szörnnyel, melyet az üvegben láttam. Nagyra tátotta száját, és vérfagyasztó üvöltéssel felém lépett. Sikoltani próbáltam, de nem ment, egészen a falig hátráltam, hátam a tükörnek ütközött. A lény felém közeledett, én pedig lehunytam a szemem. És jött a sötétség…
Egy sikoly…
Egy zuhanás…
És egy
rettegő könnycsepp.
Legközelebb egy szalonban ébredtem,
bágyadt testem valaki gonddal fektethette a heverőre, mert új ruhám minden részlete
a helyére igazítva állt készenlétben. Ezúttal egy éjfekete, tollakból álló
kosztümöt viseltem, szemet gyönyörködtető precizitása rögtön lenyűgözött.
Óvatosan simítottam végig anyagán, attól félve, hogy szétesik, de simítása
valóban madártollról árulkodott, bár furcsán nagy darabokról.
- Jól aludtál? - kérdezte a hátam mögé settenkedő kislány, akinek hatalmas, fekete íriszei rögvest rabul ejtettek. Szavak híján egy vonakodó bólintás volt a válaszom, majd kérdőn körbenéztem. – Akkor kövess! – parancsolt, testem pedig azonnal mozdult, mintegy varázsütésre a gyerek után iramodva.
Az ajtón kilépve ismét a megszokott márványpadló fogadott, hatalmas lépcsősorként kínálkozva elénk. Futva indultunk útnak, ám lépteink néma visszhangot vertek. Nyomasztó volt a csend, saját lélegzetem, saját szívverésem is süket fülekre talált. Hiába toppantottam nagyobbat, hiába fújtam erősebben a levegőt, egy pisszenés sem hallott.
Egy villany nélküli padlásszobába érkeztünk, ahol csupán egy apró ablak jelentette a fényforrást. Szürkeség honolt a poros bútorok közt, dohos szaguk elhagyatottságról árulkodott. A kislány felém fordult, tekintete vádlón meredt rám, s egy könyvet nyújtott felém.
- Írd alá – mondta, és kinyitotta középen. A lap üres volt, én mégis reszketni kezdtem. Kezem mozdult, lelkem halálsikolyt dúdolt, de kint csak némaság honolt. Hirtelen nyomasztott a csönd, a homály, a levegő mintha összepréselte volna tüdőm, a nyomás elviselhetetlenné vált. Hirtelen szúró fájdalom nyilallt ujjamba, vérem kiserdült hegyéből. Szédülni kezdtem, ahogy közeledett felém a lap, s ahogy mosódott a kép, kezdett megjelenni egy írás a könyvben. Ujjam a papírt érte, mire egy hatalmas reccsenés hasított a levegőbe, én pedig előre estem, zuhantam fejjel lefelé. Majd jött a sötétség…
- Jól aludtál? - kérdezte a hátam mögé settenkedő kislány, akinek hatalmas, fekete íriszei rögvest rabul ejtettek. Szavak híján egy vonakodó bólintás volt a válaszom, majd kérdőn körbenéztem. – Akkor kövess! – parancsolt, testem pedig azonnal mozdult, mintegy varázsütésre a gyerek után iramodva.
Az ajtón kilépve ismét a megszokott márványpadló fogadott, hatalmas lépcsősorként kínálkozva elénk. Futva indultunk útnak, ám lépteink néma visszhangot vertek. Nyomasztó volt a csend, saját lélegzetem, saját szívverésem is süket fülekre talált. Hiába toppantottam nagyobbat, hiába fújtam erősebben a levegőt, egy pisszenés sem hallott.
Egy villany nélküli padlásszobába érkeztünk, ahol csupán egy apró ablak jelentette a fényforrást. Szürkeség honolt a poros bútorok közt, dohos szaguk elhagyatottságról árulkodott. A kislány felém fordult, tekintete vádlón meredt rám, s egy könyvet nyújtott felém.
- Írd alá – mondta, és kinyitotta középen. A lap üres volt, én mégis reszketni kezdtem. Kezem mozdult, lelkem halálsikolyt dúdolt, de kint csak némaság honolt. Hirtelen nyomasztott a csönd, a homály, a levegő mintha összepréselte volna tüdőm, a nyomás elviselhetetlenné vált. Hirtelen szúró fájdalom nyilallt ujjamba, vérem kiserdült hegyéből. Szédülni kezdtem, ahogy közeledett felém a lap, s ahogy mosódott a kép, kezdett megjelenni egy írás a könyvben. Ujjam a papírt érte, mire egy hatalmas reccsenés hasított a levegőbe, én pedig előre estem, zuhantam fejjel lefelé. Majd jött a sötétség…
Egy
velőtrázó sikoly…
Egy
megbánás…
És egy
kétségbeesett könnycsepp.
Kint álltam a teraszon, a szél
arcomat cirógatta, s hálóruhámmal játszadozott. Fel-felkapta és megtáncoltatta
a játékos selymet, mely színes kacagással kísérte meséjét. Én nem hallottam
tisztán, beszéde monoton búgás volt csupán.
- Nagy kár, pedig értened kellene. – Nyugodtan fordultam meg, s mértem végig az érett nőt, aki felém közeledett. Megállt mellettem, s kezével elkapva a szellőt, kicsit megforgatta, majd felém irányította. – Értsd! – És én értettem.
Hirtelen nem csak a szél dalát, de a víz felháborodását és a föld nyugtató szavait is hallani kezdtem. Éreztem a tűz melegét arcomon, mely szintén fülembe kúszott, és elárulta nekem legféltettebb titkát. Konszonáns kvartettjük harmóniája átjárta a sejtjeimet, végigfutott karjaimon, lábaimon, és ujjaimon át távoztak, hogy új dalba foghassanak, és visszatérhessenek. Régi birodalmak története tárult fel szemeim előtt: láttam Atlantisz bukását, melyről eddig épp csak hallottam valamit, láttam a bukása előtti időket, a tiszta szeretet és jóság hazáját, melyet megfertőzött a gonosz, láttam Lemúriát, mely hasonló sorsra jutott ezelőtt, s csak repültem, repültem tovább a régmúlt felé… Háborúkat láttam fényalakok közt, melyet a hatalomért vívtak, láttam a jó és rossz, a fény és sötétség állandó harcát, küzdelmét egymással, s láttam, hogy szakítja ki az isteni eredet egy darabját magából, hogy megteremtse a női minőséget. Átéreztem a fájdalmat, mely a születéssel jár, s mely innen ered, éreztem a világ, az emberek örök szenvedését, melyet a gonosznak köszönhet. Láttam a Földet, mely megfertőződött, láttam az embereket, akiket bábként rángatnak, s azok vakon engedelmeskednek. S láttam a háborút, mely jelenleg is zajlik, s melyről mit sem tudunk valójában.
- Az ember felejt, mert azt akarják, hogy felejtsen – mondta kísérőm, hangja pedig visszarántott a terasz kövére. – Felejt, mert mindenre magyarázatot ad, amit nem lát. Elveszíti érzékeit, félelmei uralkodnak el fölötte, s szép lassan elvész. Lényegtelen dolgokkal foglalkozik, mit sem törődve a csatával, melynek ő is ugyanúgy részese. Behunyja szemét, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal.
- De hát mi a valóság? – Ekkor vettem csak észre, hogy ismét ura vagyok testemnek és szavaimnak, a nő felé fordultam és bölcs szemeibe néztem. – És miért vagyunk, ha a lét a rossz irányba sodor?
- A cél halál, az élet küzdelem. S az ember célja e küzdés maga.[i] Az idő viszonylagos, a vég bizonytalan. Cselekedj hát legjobb tudásod szerint, s tereld az embereket a jó irányba. Végy részt a harcban, teremts békét. Az Úr megbocsáttatott. – Bár szavai ködösnek tűntek, valójában hihetetlen megnyugvás követte őket. Békére leltem és megtaláltam az utam.
- Nagy kár, pedig értened kellene. – Nyugodtan fordultam meg, s mértem végig az érett nőt, aki felém közeledett. Megállt mellettem, s kezével elkapva a szellőt, kicsit megforgatta, majd felém irányította. – Értsd! – És én értettem.
Hirtelen nem csak a szél dalát, de a víz felháborodását és a föld nyugtató szavait is hallani kezdtem. Éreztem a tűz melegét arcomon, mely szintén fülembe kúszott, és elárulta nekem legféltettebb titkát. Konszonáns kvartettjük harmóniája átjárta a sejtjeimet, végigfutott karjaimon, lábaimon, és ujjaimon át távoztak, hogy új dalba foghassanak, és visszatérhessenek. Régi birodalmak története tárult fel szemeim előtt: láttam Atlantisz bukását, melyről eddig épp csak hallottam valamit, láttam a bukása előtti időket, a tiszta szeretet és jóság hazáját, melyet megfertőzött a gonosz, láttam Lemúriát, mely hasonló sorsra jutott ezelőtt, s csak repültem, repültem tovább a régmúlt felé… Háborúkat láttam fényalakok közt, melyet a hatalomért vívtak, láttam a jó és rossz, a fény és sötétség állandó harcát, küzdelmét egymással, s láttam, hogy szakítja ki az isteni eredet egy darabját magából, hogy megteremtse a női minőséget. Átéreztem a fájdalmat, mely a születéssel jár, s mely innen ered, éreztem a világ, az emberek örök szenvedését, melyet a gonosznak köszönhet. Láttam a Földet, mely megfertőződött, láttam az embereket, akiket bábként rángatnak, s azok vakon engedelmeskednek. S láttam a háborút, mely jelenleg is zajlik, s melyről mit sem tudunk valójában.
- Az ember felejt, mert azt akarják, hogy felejtsen – mondta kísérőm, hangja pedig visszarántott a terasz kövére. – Felejt, mert mindenre magyarázatot ad, amit nem lát. Elveszíti érzékeit, félelmei uralkodnak el fölötte, s szép lassan elvész. Lényegtelen dolgokkal foglalkozik, mit sem törődve a csatával, melynek ő is ugyanúgy részese. Behunyja szemét, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal.
- De hát mi a valóság? – Ekkor vettem csak észre, hogy ismét ura vagyok testemnek és szavaimnak, a nő felé fordultam és bölcs szemeibe néztem. – És miért vagyunk, ha a lét a rossz irányba sodor?
- A cél halál, az élet küzdelem. S az ember célja e küzdés maga.[i] Az idő viszonylagos, a vég bizonytalan. Cselekedj hát legjobb tudásod szerint, s tereld az embereket a jó irányba. Végy részt a harcban, teremts békét. Az Úr megbocsáttatott. – Bár szavai ködösnek tűntek, valójában hihetetlen megnyugvás követte őket. Békére leltem és megtaláltam az utam.
Csendben álltam és
hallgattam az elemek énekét, testem erőre talált és bizonyosságra a lelkem. Nem
volt már más, csak a nyugalom, és a tudat. Álltam, és vártam, éreztem, hogy
közeleg a perc. A perc, amikor vissza kell térnem a… Már nem találtam rá szavakat.
Valóság? Álom? Elferdített igazság? Mi lenne hát az, melyben mindennapjainkat
éljük lehajtott fejjel, kérdés nélkül, engedelmeskedve? Mi az, s mi ez? Annyi
kérdés, s végre jó kérdések ezek. Ezek fognak jó irányt mutatni, ezeket követve
kell végighaladnom az ösvényen, melyet tövises ágak kereszteznek.
Még egy
perc, és eljönnek értem.
Még egy
perc, és utamra indulok.
Még egy
perc, és visszatérek.
Még egy
perc, és felejtek.
„Még egy
perc.
Egy p…
E…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése