9. Egy felejthetetlen strandolás

                Már a kocsiban is ideges görcs szorongatta gyomrom, de igyekeztem JiHye gyerekkori emlékeiről szóló meséjére figyelni – kevés sikerrel. Bár minden erőmmel próbáltam elterelni gondolataimat, pontosabban megakadályozni, hogy egy bizonyos időszak felé kalandozzanak vissza, azt hiszem, van, ami elkerülhetetlen. A nyakamban lógó, napraforgó alakú, vésett medál pedig, mintha égette volna bőröm, ezért kihúztam pólóm fölé, és adtam a légkondinak is.
- Minden rendben, JiYong? – nézett rám aggódva barátnőm, én pedig összeszorított ajkakkal bólintottam. – Olyan feszültnek tűnsz…
                Nem a feszültség volt a legjobb szó arra, amit éreztem, de talán mégis a legmegfelelőbb emberi megfogalmazás, ami létezett. Zavart voltam, féltem, sőt, rettegtem attól, hogy ma ismét felszakadnak a régi sebek, melyek sosem forrtak be igazán. Feszült voltam, igen, és legszívesebben csak elmenekültem volna messzire, de nem tehettem.      
                A fakunyhó szívet maróan tárult a szemeim elé, és ahogy elnéztem a tenger felé, hirtelen egy ismerős illat csapta meg orrom. Szédülni kezdtem, és lázasan kutattam a drága parfüm viselője után, de csak mi voltunk a parton, hiszen ez egy privát, elkerített rész volt, amit vagy öt évvel ezelőtt vásároltam fel, mikor még SeukHye élt… Szerencsére egy telefonhívásomba került csupán, hogy rendbe szedjék a kis apartmant, így ismét tisztaság honolt odabent, és az itt felejtett ruhákat is kidobták, ahogy kértem. Kissé megkönnyebbülve pakoltam ki az immár üres szekrénybe, miközben a karbantartó felvázolta, mi minden történt, amióta nem jártam itt, akármennyire nem érdekelt.
                Bőkezűen megjutalmaztam erőfeszítéseiért, majd elküldtem, de az ajtóban állva, úgy éreztem, mérhetetlen szomorúság járja át lelkem. Ahogy a fodrozódó víz felszínét néztem, a partra csapódó hullámokat, egyre csak arra emlékeztettek, hogy az idő végtelen és megállíthatatlan, ami elmúlt, azt már nem lehet visszahozni. Mikor már a legmélyebbre ástam magam önsajnálatomban, apró kezek karolták át derekam.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide, Ji, ez annyira szép –hajtotta fejét vállamra JiHye, én pedig rájöttem, mekkora bunkó is vagyok. Nem hagyhatom, hogy az emlékeim felemésszenek, hiszen ő a jelenem része, és most vele kell foglalkozzak. Bár kísértetiesen emlékeztetett néha exbarátnőmre, azokkal a tulajdonságaival csak még jobban magához láncolt. Talán hiba volt a régit kutatnom benne, de képtelen voltam még a felejtésre.
- Nagyon szívesen – feleltem, karjára csúsztatva az enyém. – Mit szólnál egy kis fürdéshez?
- Menjünk! – Mögöttem állt ugyan, de még így is láttam, amint boldogan csillannak fel szemei. Felkapott két törölközőt, és maga után húzott. A parton aztán ledobta magáról világoskék ruháját, ami kecsesen hullott a földre, majd hozzám lépett és megcsókolt. Ajkai puhák voltak és gyengédek, csak úgy sütött belőlük a törődés. Átölelve feledkeztem bele az érzékek világába, az egyetlenbe, ami még képes volt kizökkenteni lelkem múltban ragadt részét. Kezei pólóm alá siklottak és hátamat cirógatták, ami különösen jól esett. Végül egy huncut mosollyal lehúzta felsőm, és magával rántott.
                A hűvös víz kellemesen cirógatta lábfejem, és szép lassan a homokba is ásta volna, ha JiHye nem cibál kitartóan beljebb. Nevetve tört előre a tengerben, ami bevallom, elsőre elég hidegnek tűnt, ám mikor nyakig belemerült az ember, már megváltásnak tűnt az odakint tűző nappal szemben. A lány egyből körém fonta magát, lábaival átkulcsolta derekam, és két keze közé fogva arcom lehelt ismét mámorítóan édes csókot ajkaimra. Lelkesen viszonoztam közeledését, és hálás voltam neki, amiért nem hagy magamra, mikor látja, milyen nehéz.
- Köszönöm – suttogtam fülébe, majd apró puszit hintettem nyakára, mire jólesőn megborzongott.
- Ugyan JiYong, érted bármit. – Hajamba kúszó ujjai folytatásra ösztönöztek, ezért óvatosan fogaimmal kezdtem kóstolgatni érzékeny bőrét, mire egy élvezkedő sóhaj volt a válasz.
                Felejteni akartam. Feledni a múltat, SeukHyet, de a lány mosolya, kacaja és illata még mindig ugyanolyan élesen éltek emlékeimben, mint az előttem álló JiHye. Mégis, ő volt az egyetlen, aki anno ki bírt rángatni a depresszióból, aki segített, hogy ismét talpra álljak, és megnyissam a szívem valakinek: Neki. Hálás voltam mindenért, és tudtam, talán pont azért volt képes kezelni kiszámíthatatlan természetem, mert ismerte a titkom. Tudta, mi a gyengém, tudta, mi az, ami majdnem a halálba kergetett: A fájdalom. Azt pedig, ha csak egy kis időre is, de talán éppen az örömökkel lehet a legjobban elnyomni.
                Teljesen nekem dörgölve magát adta tudtomra, hogy igenis az a célja, hogy magára terelje gondolataimat. Halk sóhaj szakadt fel torkomból, és bikinijét félretűrve simítottam a lány alá.
- Akarlak, Jih –nyögte fülembe, én pedig válaszul belényomtam egyik ujjam, de ő elégedetlenül morrant fel. – Na ne szórakozz már velem! – Úgy tűnt, nincs kedve a játszadozáshoz, és ezt farkam köré fonódó ujjai is alátámasztották. Bár szerettem sokáig húzni a dolgokat, én is éreztem, hogy most jobb, ha megadom magam neki. Nyakamba kapaszkodva engedett magába, én pedig örömmel merültem el benne.
- Olyan forró vagyh – szívtam meg alsó ajkát, majd néztem megremegő, csukott szemhéjait, ahogy újra és újra teljes hosszomat magában érezhette. Fenekét támasztva segítettem neki a mozgásban, miközben vadul csókoltuk egymást. Szükségem volt rá, ő pedig készségesen ajánlotta fel magát. Nem tudtam ugyan, mit hoz még a ma, és féltem attól, amit a jövő tartogat a számomra, de akkor ott, csak neki éltem. Érte lüktettem, érte nyögtem, és igyekeztem minél több örömöt okozni neki is. Mikor már alig kapott levegőt a gyönyörtől, és én sem jártam messze a beteljesüléstől, egy röpke, ám annál elgondolkodtatóbb kérdés futott végig agyamon: „Hálából vagy szerelemből vagy vele?”

                Később, mikor már kinapoztuk magunkat, visszamentünk a házba, hogy letusoljunk. Együtt álltunk be a zuhany alá, és kellemesen elcsevegtünk, de most ő tűnt szomorúnak. Bár próbálta leplezni, és mosolygott rám, szeme csalódottan csillant felém. Nem faggattam egyelőre, csak átöltöztünk és felsétáltunk a sziklákon álló fogadókhoz, hogy megvacsorázzunk. Együtt néztük végig a naplementét, de arcán láttam, tényleg bántja valami.
- Mi a baj, JiHye? – kérdeztem, arcát simogatva, ám ő elfordult. – Kérlek!
- JiYong… - fordult vissza felém, és meg mertem volna esküdni rá, hogy szemei könnyesek voltak. – Én mindig csak egy árnyék leszek neked amellett a nő mellett? – Nem tudott a szemembe nézni, helyette SeukHye nyakláncára vetette irigykedő pillantását. – Az a medál mindig is közelebb lesz a szívedhez, mint én, nem igaz? Én sosem leszek neked elég jó, ugye? Mindig csak a pótlása leszek, JiYong? – Ahogy végigfolytak arcán könnyei, majd megszakadt a szívem. Soha nem hibáztatott az érzéseimért, de tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Mindenki megunja egyszer, ha csak a második lány szerepében táncolhat. Szavai túlságosan is mélyek és őszinték voltak, és tudtam, hogy igaza van.
- Sajnálom, JiHye…
- Sajnálod?! – állt fel dühösen, és az asztalra csapott. – Azt hiszed, egy egyszerű sajnálomtól minden rendben lesz? Jobban szereted a halott exedet, mint engem… - mondta lemondóan, és felkapta a lakáskulcsot. – Én most visszamegyek. Szeretlek, Ji, de te is láthatod, hogy ez nem elég…

                Nem tudtam, mitévő legyek. Csak ültem az asztalnál, döbbenten, összetört szívvel. Egyszerre két nő okozott fájdalmat, holott egyiknek sem lett volna szabad. Én vágytam a legjobban a feloldozásra, mégsem érkezett meg. Nem tudtam, hogyan feledhetném végre SeukHyet, hogy aztán JiHyevel lehessek. Egész eddig azt hittem, majd az évek és a sok együtt töltött idő, a szép emlékek, na meg a szex, az majd segít túllépni a tragédián, de nem… Rendeztem a számlát, és a korláthoz léptem. Az esti szél arcomba csapott, torkom fojtogatta a sírás. Tehetetlenül markoltam a vasra, és próbáltam erős maradni. Tekintetem a tenger felé vándorolt, ahol egy fehér ruhás alakot pillantottam meg a vízben állva: SeukHye…
                Hevesen dobogó szívvel szaladtam vissza a partra, tüdőm már égett az erőltetett tempótól. Mi van, ha nem is őt láttam? De hogy láthattam volna őt? Ő már halott! Mégis, biztos voltam benne, hogy az ott az exbarátnőm volt, és rám vár. Mikor lefordulva a hegyi ösvényről, ismét megpillantottam, már biztos voltam benne, hogy nem tévedek.
- SeukHye! – kiáltottam felé, ám ő meg sem hallott. A homok még inkább megnehezítette a futást, de nem adtam fel. Lélekszakadva rohantam az emlékkép felé, miközben szívemet jeges félelem járta át. Féltem ismét szembenézni vele, féltem saját érzéseimtől, a bűntudattól, ami évek óta gyötört, vagy a szerelemtől, ami még mindig lángolt bennem iránta. – SeukHye! Kérlek, várj meg! – próbálkoztam ismét, de ő nem fordult felém, ám nem is mozdult, így beérhettem végül. – SeukHye… - Hangom rekedt volt, hiszen egyszerre sírtam a rémülettől és a boldogságtól. Lassan fordult meg, és villantotta rám elbűvölő mosolyát. Szívem kihagyott egy ütemet, remegő kezekkel felé nyúltam, de ő elszaladt.
- Kapj el, ha tudsz, JiYong! – Kacaja betöltötte elmém, illata az orromba kúszva részegített meg. Lábaim maguktól lódultak utána, hogy hosszas kergetőzés után végre a karjaimba zárhassam.
- SeukHye, hogy kerülsz ide? Hol voltál eddig? Annyi mindent el akarok mondani! Én…. Sajnálom. – A szavak megállíthatatlanul törtek föl belőlem, vállaim rázkódtak a sírástól és az érzésektől, amik bennem kavarogtak. Nem tudtam, mit keres ott a halott lány, mégis, hinni akartam benne, hogy valóban ott van.
- Ejnye, Jiji, egy igazi férfi sosem sír – törölte le könnyeimet, és megpuszilta arcom. Mikor meg akartam csókolni, mutatóujját számra téve állított le. – Van valami, amiről beszélnünk kell. – Hangja komoly volt, teljesen más, mint addigi, játékos viselkedése.
- É-és m-mi lenne az? – dadogtam, miközben nem tudtam betelni arca lágy vonásaival, kedves íriszeivel, kecses ajkával, pisze orrával.
- Miért vagy itt, Jiji?
- É-én… - Mit mondhattam volna? Hogy a barátnőmmel jöttem nyaralni? Hogy a bandát is félrelöktem az egyetlen olyan ember kérésére, aki elfogadott engem, csak hogy visszajöhessek ide kínozni magam?
- Odabent az a lány csak rád vár, miért okozol neki még több fájdalmat? Miattad sír, mert te nem tudsz engem elfelejteni. Miért, JiYong?
- Én… Mert én… Én még mindig szeretlek, SeukHye! – Egyre furcsább volt ez az egész. Úgy tűnt, pontosan tudja, mi van köztem és JiHye között, de akkor miért képes ilyen nyugodtan beszélni róla? Sőt, hogy tud lehordani azért, amit vele teszek? Bár igaza volt, és ezt pontosan tudtam, mégis kezdtem azt hinni, csak álmodom.
- Én már nem jövök vissza, nekem már mennem kell. Neked viszont itt a helyed, amellett a lány mellett, nem a múltban, velem.
- Hogy kerülsz ide? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. Talán csak megőrültem.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – Egy pofon csattant az arcomon. Fájt. De leginkább belül. – Felejts el végre, érted?
- Én… Sajnálom, SeukHye… Az egész az én hibám, igaz?
- Nem, JiYong, nem a te hibád. Az a részeg disznó nem figyelt a piros lámpára. Nem te tehetsz róla.
- De összevesztünk, mielőtt elütött…
- Csak fogadd el, hogy nem te okoztad a balesetet. Én szeretlek, és sosem tudnék haragudni rád, szóval kérlek, te se emészd magad emiatt, rendben? Bocsáss meg magadnak, és térj vissza ahhoz a lányhoz, aki szeret.
- Annyira hiányzol!
- Te is, Jiji, de most már tényleg mennem kell…
- Látlak még valaha?
- Mindig itt leszek, a szívedben – tette kezét mellkasomra, mire szédülni kezdtem, és elvesztettem az eszméletem.

                Arra keltem, hogy fázom. A víz teljesen átitatta ruháim, és homok tapadt hajamba, arcomba, sőt, még számban is éreztem belőle. Köpködve ültem fel, és tűrtem félre szőke tincseimet. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, illetve, hogy kerültem oda. Feltápászkodtam, és elindultam a kunyhó felé, miközben halvány emlékeim voltak csupán egy homályos álomról, SeukHyevel. Bár nem emlékeztem rá tisztán, egy érzés kezdett megfogalmazódni bennem. Bocsánat, magam felé. Úgy éreztem, ideje felhagyni a bűntudattal, elengedni a halott lányt, és a jelenre koncentrálni.
                Az ajtón belépve rögtön megpillantottam az alvó JiHyet, láthatóan nem voltak nyugodt álmai. Gyorsan lezuhanyoztam, hogy megszabaduljak a sok homoktól, és kicsit átmelegítsem testem, majd mellé feküdtem. Ujjaimmal cirógattam végig arcát, és úgy éreztem, joga van a szerelmemhez.
                Nem alhattam sokat, mert álmomban ismét SeukHyet láttam. Elbúcsúztunk egymástól. Már nem volt bennem semmi kétely, semmi félelem vagy düh. Nyugalom járta át bensőmet, ahogy kiléptem a hajnalba. Még a nap is alacsonyan járt, én pedig ráérősen a part felé vettem az irányt. Felmásztam az egyik sziklára, és onnan kémleltem a vizet: Megállíthatatlanul tört előre, kíméletlenül csapódott neki az útjába kerülő akadályoknak, de lágyan mosta a sima partot. Ujjaim a napraforgómedál köré fonódtak, és újra felidéztem az összes emlékemet, ami SeukHyehez kötött. Végül levettem a nyakláncot, búcsúcsókot nyomtam rá, majd messzire hajítottam.
- Ég veled, SeukHye. Köszönöm az együtt töltött éveket. Most már ideje továbblépnem.
                Mikor elindultam vissza, megláttam barátnőmet a kunyhó előtt ácsorogva. Rám várt.
- Merre voltál? – kérdezte aggódva, én pedig megpusziltam homlokát.
- Annyira szeretlek!
- Lázas vagy? – próbálta elviccelni vallomásom, zavartan nevetgélve.
- Sajnálok mindent, aminek eddig kitettelek, JiHye. Ígérem, vége. Elengedtem. Most már a tiéd a szívem. Csak a tiéd!
- A medál… - nézett döbbenten csupasz nyakamra. – Hova lett?
- Eldobtam. Már nincs rá szükségem.
- JiYong… - Hitetlenkedve nézett rám, ám láttam szemében a hálás megkönnyebbülést. – Köszönöm!
- Én köszönöm, JiHye, én köszönöm.
                Sokáig öleltük egymást, némán hallgatva a habok morajlását, miközben szíveink végre megnyugodva doboghattak bordáink alatt. Úgy tűnt, mától új dolgok veszik kezdetét, egy új jövő íródott meg kettőnk könyvében. Mintha csak hallaná gondolataimat, egy kaján vigyorral képén behúzott a házba, hogy együtt írhassuk meg a következő oldalt. Az ajtó pedig, mint egy hálás fedél, sejtelmesen csukódott ránk…