Ez A csipkés bugyi halála című történet másik változata, de felhívom mindenki figyelmét, szigorúan +18, illetve nem épp hetero tartalom. A hangsúly az őrületen van, tehát aki úgy érzi, sok lesz neki, az ne vágjon bele.
Három
éve költöztem a környékre, mikor áthelyezték az irodánkat a belvárosba. Máig
emlékszem a napra, mikor először megláttam. Rövid, világosbarna haja válláig
ért, szoknyája ránc nélkül simult hosszú, vékony lábaira. Keblein megfeszülő,
frissen vasalt ingét csak egy zakó rejtette el a kíváncsi tekintetek elől,
magassarkúja pedig még elegánsabbá tette az összképet. Ahogy megrázkódott a
vonat, és néhány tincs az arcába hullt, inkább füle mögé tűrve tette láthatóvá
patkó alakú ékszerét. Édesanyám mindig azt mondta, ha a patkó szárai felfele
mutatnak, a szerencse nem folyhat ki belőle. Elnézve a nőt, tényleg
szerencsésnek gondoltam, hiszen gyönyörű volt, szebb, mint bárki, akit eddig
láttam.
Ezt követően minden reggel ugyanazzal a vonattal jöttem, és titkon figyeltem. Ámultam tökéletességén, frissen manikűrözött körmein, ajkain megcsillanó rúzsán, haja egyenességén, szeme kedves ívén… Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, egyre inkább erősödött bennem a késztetés, hogy leszólítsam és hallhassam végre hangját, láthassam gesztusait, pillantását az enyémbe fúródni. Meg akartam érinteni, a közelébe kerülni.
Egy nap, a tömegben megérintettem karját. Ő láthatóan nem vette észre, vagy csak szimplán nem érdekelte, nem tudom, az én szívem azonban hevesen kezdett verni, arcomra pedig pír szökött. Lenyűgözött puha bőrének tapintása, annak selymessége, finomsága. Biztos voltam benne, hogy minden nap testápolózza magát. Utána egész nap ez járt a fejemben, tekintetem újra és újra kezemre tévedt, és felidéztem az emléket. Álmodozásomnak hála kicsit elhúzódott a jelentésem leadása, ezért ki kellett hagyjam az ebédet. A szomszédos irodaházra pillantva azonban megláttam Őt az egyik nyitott ablakon át, amint kigombolja ingét és leveti cipőjét. Ahogy mély levegőt vett, és fáradtan orrnyergét masszírozta, úgy éreztem, teljesen beleestem. Meg akartam ismerni, át akartam ölelni, megcsókolni, és eggyé válni vele… Gyorsan körbepillantva megbizonyosodhattam róla, hogy rajtam kívül más már nem tartózkodott a helyiségben, így nyugodt szívvel nyúltam szoknyám alá…
Később már azt is kifigyeltem, mikor végez a munkában, és pár hét múlva néha már vele is mehettem haza. Péntekenként pedig követtem egy közeli étterembe, ahol vacsoráját fogyasztotta – egyedül. Biztos voltam benne, hogy nincs senkije, hiszen sosem keresték telefonon, még péntek este sem. Én persze szívesen hazakísértem volna, mellette lettem volna magányos perceiben, főztem volna neki egy finom teát, megmasszíroztam volna elgémberedett vállait, aztán egyesével, szépen lassan megszabadítottam volna ruháitól, és reggelig szerettem volna…
Mikor nem láttam reggelente a vonaton, mindig aggódtam érte, és reméltem, hogy csak a betegség döntötte le a lábáról kis időre, esetleg üzleti út miatt volt távol. Lassan már a munkára is alig tudtam koncentrálni, annyira lekötötték a gondolataimat vágyaim és képzelgéseim, egyre többször szidtak le az irodában, ám engem ez cseppet sem érdekelt.
Hétről hétre végül megtanultam megosztani időm és figyelmem a munka és a szerelem között, eredményeim pedig ismét stabilan megfelelőek lettek. Elterelve tehát a gyanút magamról, újult erővel vethettem magam a hőn áhított nő után. Spórolt pénzem egy jobb minőségű fényképezőgépre költve, immár meg is örökíthettem gyönyörű mosolyát, tökéletes arcát, ragyogó íriszeit. Később már a hétvégéimet is a lakása előtt várva töltöttem, kapucni és napszemüveg mögé rejtve valódi kilétem. A képeket végül előhívtam, és külön galériát rendeztem be nekik. Esténként csak leültem és csodáltam minden egyes porcikáját, miközben szabadjára engedtem fantáziám… Talán a második év vége fele történhetett, mikor a szokásosnál is többen voltunk a vonaton, és már nekem sem jutott ülőhely reggel, így az ajtó közelében húztam meg magam. Mikor felszállt, tekintetünk találkozott egy másodpercre, majd befordult elém. Szívem már a torkomban dobogott, ahogy megéreztem vaníliaillatú parfümjét, a sok ember pedig, ahogy bepréselődtek a kocsiba, teljesen egymásnak nyomtak minket. Nagyjából egymagasak voltunk, így tökéletes rálátásom nyílt nyaka kecses ívére, miközben testem minden részletével érezhettem őt. Formás feneke nekem nyomódva kacérkodott képzeletemmel, miközben erőt véve magamon igyekeztem gondolataimat magamban tartani. Nemrég levágott haja azonban még inkább odavonzotta tekintetem, nyaka pedig csábítóan hívogatta ajkaimat, egyre jobban vágytam rá, hogy végigcsókolhassak rajta. Át akartam ölelni, végigsimítani combján, fel szoknyája alá, és nyakát harapdálva, mellével játszva, a mennyekbe röpíteni ujjaimmal.
Testem már csak a puszta gondolattól is teljesen felhevült, és odalent is kezdett nedvessé válni a helyzet. Már háromszor téptem le róla ruháit és tettem magamévá elmém rejtett zugaiban, mire végre megérkeztünk. Próbáltam a lehető legmesszebb kerülni tőle, és amint beértem az irodaházba, bezárkóztam az első utamba kerülő mosdóba, hogy az égető forróság közé furakodva enyhíthessek sajgón érte sikító vágyamon…
Kezdtem úgy érezni, már nem bírom tovább. Minél jobban elhatalmasodott rajtam a magány, annál jobban vágytam Rá. Nem feltétlen akartam, hogy érzéseim viszonzásra találjanak, örömmel hagytam volna neki, hogy kihasználjon – bárhol, bármikor, bármeddig. Ha csak egy percre is, de magaménak akartam tudni.
Feszültségem napról napra nőtt, hiába tudtam már róla mindent, hála magándetektívemnek, mégsem lehettem elégedett. Az sem segített, mikor leszólítottam az utcán, útbaigazítást kérve, vagy ha ugyanabban a bevásárlóközpontban szereztem be a napi szükséges élelmiszereket. Sosem vett észre igazán… Nem értettem, miért nem tudok a közelébe kerülni. Már az is felmerült bennem, hogy bepasizott, ám tudtam, hogy ez nem lehet igaz, hiszen állandóan figyeltem. Ugyanakkor… Még mindig ott a kérdés, mi lesz, ha mégis. Mi lesz, ha talál valakit, akit velem ellentétben hajlandó észrevenni, aki felé hajlandó nyitni, akibe beleszeret? És akinek odaadja magát? Nem, ezt képtelen lettem volna elviselni, nem, ezt nem akartam látni! Nélküle nem lett volna értelme az életemnek, nélküle nem akartam élni! Azonban… Eddig sem volt az enyém, egy pillanatra sem… És nem is lesz… Volt hát így értelme ennek az egésznek?!
Depresszív gondolataim csak sodortak maguk alá, a pontot az i-re pedig az tette fel, mikor egyik férfi kollégája kikísérte az állomásra. Elviselhetetlen erejű fájdalom és gyűlölet kezdte mardosni szívem, dühös voltam és féltékeny. Dühös, amiért ilyen könnyen a közelébe tudott férkőzni, és féltékeny, mert nekem ezt eddig nem sikerült elérnem. Érzéseim szépen lassan emésztettek fel belülről, már az őrület határára sodródtam, mikor eldöntöttem. Elegem lett az egészből, ott és akkor be akartam fejezni. Nem bírtam tovább. Már belefáradtam a küzdésbe, még ha testem jobban és jobban vágyott is Rá. Már nem bírtam tovább… Véget kellett vessek ennek.
Ezt követően minden reggel ugyanazzal a vonattal jöttem, és titkon figyeltem. Ámultam tökéletességén, frissen manikűrözött körmein, ajkain megcsillanó rúzsán, haja egyenességén, szeme kedves ívén… Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, egyre inkább erősödött bennem a késztetés, hogy leszólítsam és hallhassam végre hangját, láthassam gesztusait, pillantását az enyémbe fúródni. Meg akartam érinteni, a közelébe kerülni.
Egy nap, a tömegben megérintettem karját. Ő láthatóan nem vette észre, vagy csak szimplán nem érdekelte, nem tudom, az én szívem azonban hevesen kezdett verni, arcomra pedig pír szökött. Lenyűgözött puha bőrének tapintása, annak selymessége, finomsága. Biztos voltam benne, hogy minden nap testápolózza magát. Utána egész nap ez járt a fejemben, tekintetem újra és újra kezemre tévedt, és felidéztem az emléket. Álmodozásomnak hála kicsit elhúzódott a jelentésem leadása, ezért ki kellett hagyjam az ebédet. A szomszédos irodaházra pillantva azonban megláttam Őt az egyik nyitott ablakon át, amint kigombolja ingét és leveti cipőjét. Ahogy mély levegőt vett, és fáradtan orrnyergét masszírozta, úgy éreztem, teljesen beleestem. Meg akartam ismerni, át akartam ölelni, megcsókolni, és eggyé válni vele… Gyorsan körbepillantva megbizonyosodhattam róla, hogy rajtam kívül más már nem tartózkodott a helyiségben, így nyugodt szívvel nyúltam szoknyám alá…
Később már azt is kifigyeltem, mikor végez a munkában, és pár hét múlva néha már vele is mehettem haza. Péntekenként pedig követtem egy közeli étterembe, ahol vacsoráját fogyasztotta – egyedül. Biztos voltam benne, hogy nincs senkije, hiszen sosem keresték telefonon, még péntek este sem. Én persze szívesen hazakísértem volna, mellette lettem volna magányos perceiben, főztem volna neki egy finom teát, megmasszíroztam volna elgémberedett vállait, aztán egyesével, szépen lassan megszabadítottam volna ruháitól, és reggelig szerettem volna…
Mikor nem láttam reggelente a vonaton, mindig aggódtam érte, és reméltem, hogy csak a betegség döntötte le a lábáról kis időre, esetleg üzleti út miatt volt távol. Lassan már a munkára is alig tudtam koncentrálni, annyira lekötötték a gondolataimat vágyaim és képzelgéseim, egyre többször szidtak le az irodában, ám engem ez cseppet sem érdekelt.
Hétről hétre végül megtanultam megosztani időm és figyelmem a munka és a szerelem között, eredményeim pedig ismét stabilan megfelelőek lettek. Elterelve tehát a gyanút magamról, újult erővel vethettem magam a hőn áhított nő után. Spórolt pénzem egy jobb minőségű fényképezőgépre költve, immár meg is örökíthettem gyönyörű mosolyát, tökéletes arcát, ragyogó íriszeit. Később már a hétvégéimet is a lakása előtt várva töltöttem, kapucni és napszemüveg mögé rejtve valódi kilétem. A képeket végül előhívtam, és külön galériát rendeztem be nekik. Esténként csak leültem és csodáltam minden egyes porcikáját, miközben szabadjára engedtem fantáziám… Talán a második év vége fele történhetett, mikor a szokásosnál is többen voltunk a vonaton, és már nekem sem jutott ülőhely reggel, így az ajtó közelében húztam meg magam. Mikor felszállt, tekintetünk találkozott egy másodpercre, majd befordult elém. Szívem már a torkomban dobogott, ahogy megéreztem vaníliaillatú parfümjét, a sok ember pedig, ahogy bepréselődtek a kocsiba, teljesen egymásnak nyomtak minket. Nagyjából egymagasak voltunk, így tökéletes rálátásom nyílt nyaka kecses ívére, miközben testem minden részletével érezhettem őt. Formás feneke nekem nyomódva kacérkodott képzeletemmel, miközben erőt véve magamon igyekeztem gondolataimat magamban tartani. Nemrég levágott haja azonban még inkább odavonzotta tekintetem, nyaka pedig csábítóan hívogatta ajkaimat, egyre jobban vágytam rá, hogy végigcsókolhassak rajta. Át akartam ölelni, végigsimítani combján, fel szoknyája alá, és nyakát harapdálva, mellével játszva, a mennyekbe röpíteni ujjaimmal.
Testem már csak a puszta gondolattól is teljesen felhevült, és odalent is kezdett nedvessé válni a helyzet. Már háromszor téptem le róla ruháit és tettem magamévá elmém rejtett zugaiban, mire végre megérkeztünk. Próbáltam a lehető legmesszebb kerülni tőle, és amint beértem az irodaházba, bezárkóztam az első utamba kerülő mosdóba, hogy az égető forróság közé furakodva enyhíthessek sajgón érte sikító vágyamon…
Kezdtem úgy érezni, már nem bírom tovább. Minél jobban elhatalmasodott rajtam a magány, annál jobban vágytam Rá. Nem feltétlen akartam, hogy érzéseim viszonzásra találjanak, örömmel hagytam volna neki, hogy kihasználjon – bárhol, bármikor, bármeddig. Ha csak egy percre is, de magaménak akartam tudni.
Feszültségem napról napra nőtt, hiába tudtam már róla mindent, hála magándetektívemnek, mégsem lehettem elégedett. Az sem segített, mikor leszólítottam az utcán, útbaigazítást kérve, vagy ha ugyanabban a bevásárlóközpontban szereztem be a napi szükséges élelmiszereket. Sosem vett észre igazán… Nem értettem, miért nem tudok a közelébe kerülni. Már az is felmerült bennem, hogy bepasizott, ám tudtam, hogy ez nem lehet igaz, hiszen állandóan figyeltem. Ugyanakkor… Még mindig ott a kérdés, mi lesz, ha mégis. Mi lesz, ha talál valakit, akit velem ellentétben hajlandó észrevenni, aki felé hajlandó nyitni, akibe beleszeret? És akinek odaadja magát? Nem, ezt képtelen lettem volna elviselni, nem, ezt nem akartam látni! Nélküle nem lett volna értelme az életemnek, nélküle nem akartam élni! Azonban… Eddig sem volt az enyém, egy pillanatra sem… És nem is lesz… Volt hát így értelme ennek az egésznek?!
Depresszív gondolataim csak sodortak maguk alá, a pontot az i-re pedig az tette fel, mikor egyik férfi kollégája kikísérte az állomásra. Elviselhetetlen erejű fájdalom és gyűlölet kezdte mardosni szívem, dühös voltam és féltékeny. Dühös, amiért ilyen könnyen a közelébe tudott férkőzni, és féltékeny, mert nekem ezt eddig nem sikerült elérnem. Érzéseim szépen lassan emésztettek fel belülről, már az őrület határára sodródtam, mikor eldöntöttem. Elegem lett az egészből, ott és akkor be akartam fejezni. Nem bírtam tovább. Már belefáradtam a küzdésbe, még ha testem jobban és jobban vágyott is Rá. Már nem bírtam tovább… Véget kellett vessek ennek.
Újabb
reggel, újabb nap: Felkeltem, letusoltam, megmostam a fogam, és bár a
fogkefémet sikeresen a szennyeskosárba dobtam, látszólag ez is úgy indult, mint
a többi. Előkotortam a nemrég vett, méregdrága csipkés alsónemű-szettem, melyet
különleges alkalmakra tartogattam. Boldogan bújtam bele, majd felöltve
kosztümöm, útnak indultam. Reggelire
szokás szerint nem volt már időm, mert túl sokat szöszmötöltem a sminkeléssel,
ezért az állomáson vettem valami apróságot, a vonatra várva pedig gyorsan meg
is ettem. Furcsán nyugodtnak éreztem magam, jobban belegondolva már évek óta
nem éreztem ekkora békét a lelkemben.
Mikor beértem munkahelyemre, csak elfoglaltam asztalom, és elfogyasztottam reggeli kávémat. Hajam megigazgattam az asztalon álló apró tükörben, és magamra mosolyogtam. Nem éreztem félelmet, sem bizonytalanságot. Alig vártam az ebédszünetet, tűkön ülve feledkeztem bele a papírmunkába.
Végül kiürült az iroda, én pedig az ablakhoz léptem. Az adrenalin elöntötte elmém, ahogy kiültem a párkányra. A szél arcomba csapott, én pedig egy ártatlan kislánynak éreztem magam, aki csak nézelődni ült oda, ám ez az érzés feldühített, és hogy megszabaduljak tőle, ingerülten letéptem hajgumimat, és a mélybe dobtam. Csak néztem utána, miközben sötét tincseim az arcomba csaptak, és azon tűnődtem, vajon én is ilyen egyszerűen fogok-e aláhullni? Kitámasztottam magam, és csak remélni tudtam, hogy figyel engem. Tudtam, hogy diétázik, ezért az irodában marad minden nap. Azt akartam, hogy végignézze…
A szél hirtelen felkapta szoknyám, én pedig bátran tártam szét lábaim. Nő voltam, és ezt akkor éreztem leginkább. Neki is meg akartam mutatni magam, az igazi énem. Ha csak öt percig is, de élvezni akartam figyelmét. Bevallom, hízelgett a gondolat, hogy éppen engem nézhet, és titkon reméltem, tetszett a csak neki felvett csipke bugyim.
Egyesével löktem le tűsarkúimat, majd felálltam a párkányra. Szívem lelkesen dobogott a halálért, vágyta már a véget. Kitártam karjaim, mintha magamhoz akarnám ölelni utolsó pillantásait, és elmormoltam utolsó szavaim: „Nézz rám. Nézz végre rám, és érezz valamit irántam!” Aztán már nem volt tovább.
Mikor beértem munkahelyemre, csak elfoglaltam asztalom, és elfogyasztottam reggeli kávémat. Hajam megigazgattam az asztalon álló apró tükörben, és magamra mosolyogtam. Nem éreztem félelmet, sem bizonytalanságot. Alig vártam az ebédszünetet, tűkön ülve feledkeztem bele a papírmunkába.
Végül kiürült az iroda, én pedig az ablakhoz léptem. Az adrenalin elöntötte elmém, ahogy kiültem a párkányra. A szél arcomba csapott, én pedig egy ártatlan kislánynak éreztem magam, aki csak nézelődni ült oda, ám ez az érzés feldühített, és hogy megszabaduljak tőle, ingerülten letéptem hajgumimat, és a mélybe dobtam. Csak néztem utána, miközben sötét tincseim az arcomba csaptak, és azon tűnődtem, vajon én is ilyen egyszerűen fogok-e aláhullni? Kitámasztottam magam, és csak remélni tudtam, hogy figyel engem. Tudtam, hogy diétázik, ezért az irodában marad minden nap. Azt akartam, hogy végignézze…
A szél hirtelen felkapta szoknyám, én pedig bátran tártam szét lábaim. Nő voltam, és ezt akkor éreztem leginkább. Neki is meg akartam mutatni magam, az igazi énem. Ha csak öt percig is, de élvezni akartam figyelmét. Bevallom, hízelgett a gondolat, hogy éppen engem nézhet, és titkon reméltem, tetszett a csak neki felvett csipke bugyim.
Egyesével löktem le tűsarkúimat, majd felálltam a párkányra. Szívem lelkesen dobogott a halálért, vágyta már a véget. Kitártam karjaim, mintha magamhoz akarnám ölelni utolsó pillantásait, és elmormoltam utolsó szavaim: „Nézz rám. Nézz végre rám, és érezz valamit irántam!” Aztán már nem volt tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése