6. A csipkés bugyi halála

                Csak néztem ki az iroda ablakán, fáradtan meredve a messzeségbe. Órák óta le sem koppantam már a klaviatúráról, épp ideje volt egy kis szünetet tartanom. Megmozgattam elgémberedett tagjaimat, és ujjaimat is sorban kiropogtattam. Kissé fellélegeztem, ahogy a munka súlya, ha csak pár percre is, de végre nem nehezedett a vállamra. Tűsarkúmtól megszabadulva lábam is megkönnyebbülhetett, lassan pedig békés csend telepedett a helyiségre is, ahogy munkatársaim az ebédlő felé vették az irányt. Én nem mentem velük, hiszen épp diétán voltam, bár ennek értelmét én sem láttam különösebben. Talán csak meg akartam felelni önmagamnak, ha már másnak nem volt kinek tetszeni, a macskám meg kövéren is szeret, ha kap elég kaját, tehát valószínűleg csak önutálatomból akartam ezzel az értelmetlen marhasággal lefaragni.
                Nagyot sóhajtottam, miután kigomboltam ingem felső két gombját. Rühelltem az öltözködési szabályzatot, bár még mindig jobbnak találtam, mintha cirkuszi majmok módjára egyenruhába zárnák valódi énünket.  Egyéniség… Néha az az érzésem, az itteni emberek többsége csak báb módjára teszi, amit mondanak nekik, hagyják magukat elnyomni a társadalom által. Persze mindenkinek megvan a maga problémája:  Az egyik elvált, a másik épp most szakított; halt meg a kutyája; vagy csak letört körme miatt itatja az egereket. Sosem tudhatjuk, mi jár épp mások fejében, de talán jobb is így. Sokszor a saját magunk nyűge is soknak bizonyul, nemhogy még mások gondját is a nyakunkba vegyük…
                Ahogy lassan kikászálódtam gondolataim végtelennek tűnő áradatából, tekintetem egy mozgó foltra fókuszált a távolban. Egy lány ült a szomszédos irodaház ablakában, saját helyzetemből kiindulva a huszadik és harmincadik emelet között lehetett valahol. Dühösen húzta le copfját összefogó hajgumiját és dobta le a mélységbe. Pár pillanatig csak meredt utána üveges tekintettel, miközben kitámasztotta magát a keretben.  A szél folyamatosan cibálta hosszú, sötétbarna tincseit, majd szoknyáját is felemelve, látni engedte fekete, csipkés bugyiját. Vajon a párja, esetleg főnöke kedvéért vette fel? Egy vad éjszakában vagy csak egy kis fizetésemelésben reménykedett volna? Esetleg önbizalma növelése végett dobott ki rá annyi pénzt? … Talán csak márkás alsóneműben akart meghalni. Akárhogy is volt, nem zavartatta magát, sőt, még inkább széttárta lábait, hogy láthatóvá váljon gondosan legyantázott bikinivonala simasága.
                 Mivel a két épület ezen oldalait csupán egy keskeny sikátor választotta el, rajtunk kívül maximum az odalent lézengő csövesek vehették őt észre. Vajon hány ember figyelhette? Vajon ő tudatában volt láthatóságának? Valószínűleg igen, és még örült is neki, hogy életében először kap egy kis figyelmet… Hogy mi járhatott a fejében, ahogy lábfejével letolta magassarkúját? Elképzelni sem tudtam, ahogy azt sem, miért akarhatja levetni onnan magát. Kitagadták volna? Megalázták? Vagy csak elege lett az élet igazságtalanságaiból? A sok látszathazugságból, mely átszövi a mai világ mindennapjait? Én képes lennék úgy, könnyek nélkül, vakmerően szembenézni a halállal, ahogy ő teszi? Tényleg ez lenne a végzete, vagy csak elmenekül a sorsa elől? Mi vehet rá valakit egy ilyen drasztikus lépésre?  Talán nem is kell hozzá konkrét indok? Én is épp eleget szenvedtem már életem során, és bár megszámlálhatatlanul sok éjjel kívántam, bárcsak sose jönne el a reggel, mégis mindig felkeltem és újrakezdtem. Én nem vagyok elég bátor a halálhoz vagy ő kevés az élethez?
                Ahogy elnéztem a lányt, aki alig tíz méterre lehetett tőlem, nem láttam rajta nyugtalanság jelét. Ő tudta mit akar, és akkor, ott akarta. Mintha csak vissza akarta volna igazolni gondolataim, lehunyta szemeit és lassan, mosolyogva bólintott. Mikor újra lenézett, még határozottabb volt, mint azelőtt. Óvatosan kiállt a párkányra, mint a műugrók a deszkára, épp úgy is nézett ki, mint aki kiélvezi az utolsó pillanatokat a nagy manőver előtt. Aztán széttárta karját, és leugrott.
                Azt, hogy nem sokkal ezelőtt még volt ott valaki, csupán a nyitott ablak jelezte, ám lassan az is visszaolvadt a szürke természetességbe, végül pedig becsukásra került. A mi irodánk is megtelt végre a szokásos alapzajokkal, én pedig visszavéve cipőm és begombolva ingem, ismét a gép felé fordultam, hogy folytassam munkám, mint mindenki más…