4. Fiction

           Csak bámultam a kezemben tartott tégelyre. A fehér festék csábítóan szólongatta lelkem sötétebbik részét, mondván: „Gyere, és tégy semmissé. Csak egy kis időre.” Ám én tudtam, hogy ez hazugság. Attól még, mert a színe változik, a bűn az bűn marad. A nap végeztével sem moshatom le magamról addigi tetteimet, mikor leszedem a felmázolt maszkot. Nem, ez nem ilyen egyszerű…

            Végül fogtam a szivacsot, kissé bevizeztem és végighúztam a por tetején, mely azonnal rá is tapadt. Üveges tekintettel bámultam az új lehetőséget nyújtó együttesre, és azon tűnődtem, miért is teszem ezt már megint? Mi értelme van még egy, újabb álarcot magamra ölteni, annak reményében, talán ebben végre fellelhetem saját énem?

            Talán rossz úton járok – futott végig elmémen a röpke gondolat, mely azonnal tovaszállt, helyén pedig nyugtalan üresség maradt. Tudtam, hogy a valódi énemet már régen elvesztettem, és újabb és újabb álcákkal próbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendben, önmagam vagyok, és boldogan, vagy épp boldogtalanul játszottam minden egyes kitalált szerepemet. Már egy ideje nem foglalkoztat, vajon helyesen cselekszem-e, hiszen csak próbáltam minél messzebb kerülni a valóságtól.

            Lassan egész arcom megszépült, ahogy az utolsó simításokkal hófehérre mázoltam azt. Most a fekete tusért nyúltam. Fekete… Mint a lelkem – mosolyodtam el, és már rutinszerűen húztam is a tökéletes ívet szemhéjamra. Legalább ehhez még értek.

            Egy óra múlva elkezdtem összepakolni a rendetlenséget, amit magam után hagytam. Feltakarítottam a festékpöttyöket, kidobtam a koszos vattákat, végül kezet mostam. Mire a folyamat végére értem, már erősebbnek éreztem magam. Úgy hittem, sikerült leküzdenem valamit.

            A szobámba érve szomjas koldusként nyúltam a fogason lógó kosztümért, hiszen már csak ez az egy volt, ami erőt adhatott nekem. Izgatottan bújtattam karom a köpenybe, majd összehúzva végleg elrejtettem előző, esetlen jellememet. Most erős voltam, határozott és legyőzhetetlen. Tekintetem az órára tévedt és rájöttem, hogy késésben vagyok. Gyorsan belebújtam cipőmbe, összepakoltam mindent, amit a gondosan, napokkal azelőtt írt listán láttam, és magam mögött bezárva az ajtót, útnak indultam.

            Mindent magam mögött hagytam, mint mindig. Most már egy új valaki voltam, ma egy új énem láthatott napvilágot. Gondosan alkalmazkodva karakterem személyiségéhez, útközben szépen lassan teljesen magamra öltöttem az álcám.

            Már messziről kiszúrtam a kanyargó sort, ám csak egy lesajnáló pillantásra méltattam őket, és elégedetten forgattam meg a csuklómon díszelgő belépőmet az új világba. Odaérve egyből megtaláltam barátomat, és gyorsan átbeszéltük mindazt, ami történt velünk legutóbbi találkozásunk óta. Ő az egyetlen, aki mindent tud rólam, mindent elnéz nekem, és bár anno visszautasítottam, mégis mellettem maradt.

            A nap egész jól kezdődött. Rengetegen állítottak meg képekért kuncsorogva, illetve rengeteg ismerős arcot láttam. Chh… A legtöbbje áruló, mind hátat fordított nekem eddig… - morogtam magamban, és inkább odébbálltam régi bandámtól. Nem akartam a közelükben lenni, senki közelébe nem akartam menni. Elegem volt már azokból a gondolatokból, melyeket miattuk szőttem, és persze a magamtól való undor miatt is. „Azért vagyok most itt, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom!” – emlékeztettem magam, és nyugodtságot színlelve álltam be a következő pózba. Mire kész volt a kép, ismét egy szívtelen kőszoborrá váltam, akinek egy napig nem kell öngyilkos gondolatokkal foglalkoznia.

            Sikeresen megtaláltam végre új barátaimat, akikre egyelőre még számíthatok, bár sosem tudhatja az ember, ki mikor szándékozza hátba szúrni, nem igaz? Velük töltöttem az egész napot, majdnem minden tökéletes volt, ám még ott volt Ő is…

            Úgy vélem, mindenkinek van egy gyengepontja, egyvalami, amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni, hiába küzd ellene foggal-körömmel, van, amin nem lehet változtatni. Gondosan felépített falam a másodperc törtrésze alatt omlott alá, mikor odajött hozzám és rám mosolygott. Homloka verejtékezett a meleg idő és a paróka következtében, ő pedig nevetve törölte meg azt, miközben szemem lejjebb siklott. Oly ismerős szeme kedvesen csillogott rám, pisze orra alatt felfelé ívelő szája pedig csókra csábított.

            Kocsányon lógó szemekkel bámultam rá, mikor pedig elköszönt és hátat fordított, akaratlanul is végigfuttattam szemem minden egyes domborulatán, amit cosplaye még inkább kiemelt. „Ne bámuld már ennyire feltűnően!” – korholt le legjobb barátom, mire észbe kaptam, és már vissza is építettem mindent, amit miatta elveszítettem. Mindig ez történt… Elég volt csak rám néznie, elég volt, ha csak én ránézhettem, azonnal összedőlt minden álcám, minden falamat le tudta rombolni a puszta jelenlétével is.

            Szerettem őt, már több mint egy teljes éve, és bár megajándékozott életem legszebb egy hónapjával, és pontosan tudom, hogy már nincs tovább, én nem tudok lemondani róla. Akarom őt, a magaménak akarom tudni, vele feküdni és mellette ébredni minden nap. Érezni illatát, meleg ölelését; hallani csodás kacaját; piruló arcát nézni mikor bókolok neki; elhalmozni ajándékokkal; és mindent megtenni érte, amit csak kér.

            Képzeletben lekevertem magamnak egy pofont, és zakatoló szívvel eltűntem a lánymosdóban. Mindig ez történt… Miért nem tudom már elfelejteni őt? Mindig ott kísért elmémben a gondolat, mi lett volna, ha anno nem lettem volna akkora marha, ha nem rontom el az egészet önzőségemmel és makacsságommal. Én újrakezdeném bármikor, de ő már nem akarja. Ő már túl van rajtam, és én ezt pontosan tudom.

            Riadtan néztem szembe tükörképemmel, mely gúnyosan, lenézően szembesített ismételten a gyengeségemmel. Legszívesebben behúztam volna egyet annak a valakinek a tükör túloldalán, de túl gyenge voltam, túl… emberi.

           

            Hazaérve már a könnyeimmel küszködve csoszogtam el a fürdőszobáig, hogy lemossam magamról a festéket. Útközben levetettem a ruhám, és bár fáztam a harminc fokban, tudtam, hogy ez csak az elmém játéka. Kezdtem feladni a küzdelmet, szívem még mindig egyenetlenül vert bordáim zárt kalitkájában, én pedig lassan kezdtem visszanyerni eredeti bőrszínem.

            Könnyeim elvegyültek a csapvíz tömény áramlásában, és már megint azon kezdtem tűnődni, vajon hiányoznék-e egyáltalán valakinek, ha itt és most a vízbe fojtanám magam. Nem. Nem szabad feladnom, hiszen megígértem neki, hogy élni fogok! De vajon mi értelme volt ennek az ígéretnek?

            Telefonom épp abban a pillanatban csörrent meg a mi dalunkat játszva, mikor már kezdtem elveszíteni a fejem – megint. Megtörölve arcom, kezembe vettem a készüléket. Ő írt: „Jó volt látni ma téged :)” Percekig bámultam a kijelzőre, majd lerogytam, és hátamat a jéghideg csempének döntöttem. Felhúztam térdeimet és hagytam, hogy hajam eltakarja arcom, elszigetelve engem a külvilágtól.

            Zokogásom és szaggatott lélegzetvételem elveszetten visszhangzott az üres lakásban, mint néma segélykiáltásom lelkem legmélyén, miközben egy kétségbeesett hang valahonnan egészen mélyről azt suttogta: „Ki vagyok Én?”