3. Eper, melyhez vér tapad

- Mondd, Tsukasa, emlékszel még mit mondtál, mikor elmentél? – kérdeztem tőle és ölébe fészkeltem magam.

- Sok mindent mondtam. Mire gondolsz pontosan? – ölelte át derekam.

- Azt kérted tőlem, gyűjtsek epreket – hajtottam fejem nyakhajlatába és mélyet szippantottam az oly ismerős illatból. Két év után először karolhattam át újra nyakát, ölelhettem át testét és érezhettem izmos karjait körém fonódni. – Annyira hiányoztál – sóhajtottam.

- És gyűjtöttél?

- Igen! – Felpattantam és kihúztam a fiókot, melyben a több száz kép hevert, amelyeket távolléte alatt lőttem. Letettem őket az asztalra és odaadtam neki az elsőt.

- Emlékszel? Mikor először láttalak, ez az epres póló volt rajtad. – Boldogan figyeltem, ahogy széles, nosztalgikus mosoly ült ki arcára, majd félretéve a képet, nyújtotta kezét a következőért. – Ezt a hajcsatot azután vettem, hogy összejöttünk, és még mindig megvan – mutattam a frufrumat eltűrő kis műanyag gyümölcsre, mire maga mellé húzott és megpuszilta arcom.

- Aztán? – Kezébe nyomtam a következő képet, azt pedig még sok másik követte, én pedig mindegyiknek elmeséltem a történetét. Voltak szomorú és vidám sztorik egyaránt, elvégre ez a két év nélküle nem volt felhőtlenül boldog időszak a számomra.

- Hát ez hol készült? – kérdezte, egy eper alakú rajzot látva.

- Azt az egyik kollégám kislánya rajzolta. Hát nem édes?

- És ez?

- Azt a játszótéren találtam, telerakták a mászóka falát eprekkel.

- Ez?

- Ezt a nyakláncot akkor vettem, amikor sokat éjszakáztam. Azért, hogy jobb kedvem legyen – mutattam meg neki életnagyságban is a nyakamban csüngő ékszert, amit kezébe is vett, és alaposan megnézte magának.

- Nagyon aranyos – mosolyodott el, és csókot lehelt a medálra.

- Hát ezt miért kapta?

- Mert vigyázott rád, amíg én nem tudtam – simogatta meg arcom, én pedig megfogtam kezét és megpusziltam azt.

- De most már itt vagy megint, és ez a lényeg.

- Igen.

- Egyébként jól sikerült az üzleti út?

- Igen, teljes siker! – Elégedett vigyorát látva szinte el is felejtettem, hogy valaha távol volt tőlem. Mintha csak két napra ment volna, annyira emlékszem mindenre! Az összes együtt töltött percre, éjszakára, sétára a parkban, heves csókjaira a naplementében, forró öleléseire, apró gesztusaira, melyekkel tudatta velem, mennyire fontos vagyok neki.

- Annyira örülök, hogy végre itt vagy! – mondtam, arcát fürkészve. Néztem, ahogy lassan rám emelte csintalanul csillogó szemeit, majd figyeltem, ahogy felemelte karját és fülem mögé tűrt egy kósza tincset. Mindig ezt csinálta. Sosem tudta szavakba önteni az érzéseit, legtöbbször így reagálta le a dolgokat. Mindig is a tettek embere volt, ugyanakkor romantikus lélek, szóval feltalálta magát, nem egyszer lepett már meg furábbnál édesebb dolgokkal.

- Ez meg…? – rakott elém egy képet, ahol egy vérpiros eper látszott, mellette egy sorszámmal.

- Ah igaz is… - sütöttem le szememet. – Tudod, hogy nem beszélhetnék a munkámról, de az a helyzet, hogy már vagy két éve üldözünk valakit. Mi csak Epres gyilkosnak hívjuk, mert sosem hagy semmi bizonyítékot, csak egy epret a helyszínen. Főleg vezérigazgatókra és cégek fejeseire vadászik. Tippeltünk már yakuzára is, de ők más módszerekkel dolgoznak.

- És semmi nyoma?

- Semmi nyoma – húztam el kelletlenül számat, és elveszetten meredtem a képre. Mégis ki az az elmebeteg, aki eperrel jelez?!

- Hány embert ölt már meg?

- Huszonnégyet. Havonta egyet. És minden hónapban azon a napon öl, ahányadik hónap van az évben. Kissé elmebeteg. De mindezek ellenére még mindig nem jöttünk rá ki az, vagy ki lesz a következő áldozat. Kiszámíthatatlan.

- És mi a módszer?

- Mérgezés. Nekem van egy elméletem, miszerint valahogy a közelébe kerül a fejeseknek és tesz valamit az italukba. De mindig idegen pályán történik az eset. Van, amikor az irodájukban és van, amikor pedig a saját lakásukon ölik meg őket. Véleményem szerint lehet szó akár egy kamu állásinterjúról, akár csak egy beszélgetésről, de mindenképpen üzletembert keresünk. Máskülönben szinte lehetetlen ezeknek a nagy neveknek a közelébe kerülni.

- Iparág?

- Mobilgyártó cégek, ahol te is dolgozol. Szóval légy óvatos, nem akarom, hogy bajod essen. Talán nem is baj, hogy elutaztál, legalább addig nem voltál veszélyben – öleltem meg.

- Hm.

- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!

- Ígérem – szorított magához, ezzel egy időben pedig valami éles szúródott a hátamba. Felkiáltottam a fájdalomtól és felnéztem Tsukasára. – Sajnálom – mondta hűvösen, és még mélyebbre tolta a tőrt.

- M…Miért? – nyögtem, ahogy látásom kezdett homályosulni.

- Hibát követtem el, és már nem tudom helyrehozni… Kényszerítettek rá, nem volt választásom. Sajnálom.

Hitetlenkedve néztem a férfira, akit egész életemben szerettem… Hogy ő képes lett volna megölni huszonnégy embert? Nem, ezt nem akartam elhinni!

- Azért hagytam ott az epret, hátha rájössz és eltaszítasz magadtól, amíg még nem késő, de látom pont az ellenkezőjét értem el vele.

Miért?

- Szeretlek.

Annyi minden lett volna, amit még el akartam neki mondani, hiszen még csak most mondta ki először ezt az egy szót, amire évek óta vártam. Ám mindazok ellenére, amiket tett, ez az egy szó képes volt megnyugtatni háborgó lelkem és újra elöntött a mérhetetlen szeretet, amit iránta éreztem. Csak azt nem értettem, miért volt erre szükség? Talán meg tudtuk volna oldani… Összeszedve a maradék erőmet, felköhögve egy kis vért, szemébe néztem és mosolyogva így szóltam:

- Örökké…