10. Elfeledve

Egy pályázat felhívására készült novella, az elején és a végén található idézetet (Slawomir Mrozek : Zuhanás közben), mint keretet kellett felhasználni.

            „Kezdetben egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy zuhanok. Megzavarodott érzékeim egymásnak ütköztek, mint macskák a zsákban.” Ijedten néztem szét Maffi után kutatva, kit az előbb még hasamon tudtam, s bundájának illatát is halványan éreztem még orromban, ám a doromboló jószág képe lassan elfojt szemeim előtt, helyét pedig a masszív, fojtogató sötétség vette át. Hirtelen nem kaptam levegőt, szívemet a rettegés vasmarka zárta közre, s kezdett őrült iramot diktálni neki. Agyamban végigpörögtek életem fontosabb pillanatai: amikor először fogtam kezembe Maffit, az első nap a gimiben, az első versenyeredményeim, az első csókom, az első szerelmem. Ó, én buta! Hogy sírtam, hogy zokogtam mikor vége lett, és azt hittem már nincs tovább! Ó, én buta, hisz mennyi öröm s mennyi fájdalom követte még… Láttam édesanyám, ahogy zsebkendőt nyújt felém, én pedig durván ellöktem magamtól, mint oly sokszor életem során… Majd hirtelen ott találtam magam a hátsó ülésen. Dudaszó hallik, majd nagy durranás. Végül jött a sötétség…

Egy néma sikoly…

Egy ima…

S egy őszinte könnycsepp.

                        Hirtelen világosság gyúlt és elmúlt a nyomás. Tüdőm sípolt, mikor ismét oxigénhez jutottam. Homályosság vett körül, s bizonytalanság. Felnéztem, és megdörzsöltem szemem, ám először azt hittem, álmodom. De hát lehet-e ez valóság? Amerre csak néztem, táncoló párok tömkelegét láttam magam előtt. Abroncsos szoknyájuk libbent, ahogy a nők forogtak az urak karjaiban, s mint ezernyi nagy harangvirág, kísérte útjukat. Finom remegések futottak végig a gyönyörű márványpadlón, fehérsége gyönyházszínben kápráztatta a nagyérdeműt. Hatalmas bíborfüggönyök csüngtek az üvegablakok mentén, melyek kötője volt csak akkora, mint egy ember, középen pedig egy óriás csillár figyelte a bálozók minden mozzanatát.
            Felkeltem, s egyszerre csak én is részese lettem a történetnek. Magával ragadott a pompa, a forgatag, sodródtam a párok után, majd közöttük suhantam el, mint egy szellem. Lelkem könnyű volt, és szabad. Többé nem nyomasztottak borús gondjaim, s nem is gondoltam semmire, csak a boldogságra, mely átjárta minden porcikámat. Vitt a lendület, felkapott szárnyára, s repített, amerre jónak látta. Lehunytam szemeim, és gondjaira bíztam magam. S vitt az a kópé, pörgetett ide-oda gondtalanul, mígnem nekiütköztem valaminek.
            Zavartan néztem fel, s egy jóképű férfi nézett vissza rám. Mondtam volna, hogy sajnálom, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ő meg csak nézett, egyenesen a szemeimbe én pedig egészen elolvadtam tőle…
- Gyere velem! –szólt, majd karját nyújtotta, én pedig belekaroltam. Meg akartam kérdezni, hogy hívják, hol vagyunk, és mi folyik itt, de ajkaimon lakat ült, és testemnek sem voltam igazán ura. Csupán egy utas voltam egy báb testében, aki úgy táncol, ahogy fütyülnek neki. A szabályokat pedig nem én írtam.
             Így hát követtem új kísérőmet, kecsesen lépdeltem mellette aranyszínű estélyi ruhámban, mely majdnem a padlót súrolta. Lopva lepillantottam, hogy szemügyre vehessem a csipkevarrást, mely apró körökben futott végig derekamtól egészen a szoknya pereméig. Szívesen megnéztem volna magam, kíváncsi voltam, hogy festhetek, így hát nagyon megörültem, mikor megláttam a végeláthatatlan folyosón ácsingózó tükröt, amely felé haladtunk. Izgatottan vártam ki, amíg odaérünk, és mohón fordítottam oldalra a fejem, ám csak egy fekete árnyat láttam visszanézni belőle. Kísérteties kacaj szakadt fel a lény torkából, de a hang mellőlem jött, s mikor a férfire néztem volna magyarázatért, szembe találtam magam a szörnnyel, melyet az üvegben láttam. Nagyra tátotta száját, és vérfagyasztó üvöltéssel felém lépett. Sikoltani próbáltam, de nem ment, egészen a falig hátráltam, hátam a tükörnek ütközött. A lény felém közeledett, én pedig lehunytam a szemem. És jött a sötétség…

Egy sikoly…

Egy zuhanás…

És egy rettegő könnycsepp.

            Legközelebb egy szalonban ébredtem, bágyadt testem valaki gonddal fektethette a heverőre, mert új ruhám minden részlete a helyére igazítva állt készenlétben. Ezúttal egy éjfekete, tollakból álló kosztümöt viseltem, szemet gyönyörködtető precizitása rögtön lenyűgözött. Óvatosan simítottam végig anyagán, attól félve, hogy szétesik, de simítása valóban madártollról árulkodott, bár furcsán nagy darabokról.
- Jól aludtál? - kérdezte a hátam mögé settenkedő kislány, akinek hatalmas, fekete íriszei rögvest rabul ejtettek. Szavak híján egy vonakodó bólintás volt a válaszom, majd kérdőn körbenéztem. – Akkor kövess! – parancsolt, testem pedig azonnal mozdult, mintegy varázsütésre a gyerek után iramodva.
            Az ajtón kilépve ismét a megszokott márványpadló fogadott, hatalmas lépcsősorként kínálkozva elénk. Futva indultunk útnak, ám lépteink néma visszhangot vertek. Nyomasztó volt a csend, saját lélegzetem, saját szívverésem is süket fülekre talált. Hiába toppantottam nagyobbat, hiába fújtam erősebben a levegőt, egy pisszenés sem hallott.
            Egy villany nélküli padlásszobába érkeztünk, ahol csupán egy apró ablak jelentette a fényforrást. Szürkeség honolt a poros bútorok közt, dohos szaguk elhagyatottságról árulkodott. A kislány felém fordult, tekintete vádlón meredt rám, s egy könyvet nyújtott felém.
- Írd alá – mondta, és kinyitotta középen. A lap üres volt, én mégis reszketni kezdtem. Kezem mozdult, lelkem halálsikolyt dúdolt, de kint csak némaság honolt. Hirtelen nyomasztott a csönd, a homály, a levegő mintha összepréselte volna tüdőm, a nyomás elviselhetetlenné vált. Hirtelen szúró fájdalom nyilallt ujjamba, vérem kiserdült hegyéből. Szédülni kezdtem, ahogy közeledett felém a lap, s ahogy mosódott a kép, kezdett megjelenni egy írás a könyvben. Ujjam a papírt érte, mire egy hatalmas reccsenés hasított a levegőbe, én pedig előre estem, zuhantam fejjel lefelé. Majd jött a sötétség…

Egy velőtrázó sikoly…

Egy megbánás…

És egy kétségbeesett könnycsepp.

            Kint álltam a teraszon, a szél arcomat cirógatta, s hálóruhámmal játszadozott. Fel-felkapta és megtáncoltatta a játékos selymet, mely színes kacagással kísérte meséjét. Én nem hallottam tisztán, beszéde monoton búgás volt csupán.
- Nagy kár, pedig értened kellene. – Nyugodtan fordultam meg, s mértem végig az érett nőt, aki felém közeledett. Megállt mellettem, s kezével elkapva a szellőt, kicsit megforgatta, majd felém irányította. – Értsd! – És én értettem.
            Hirtelen nem csak a szél dalát, de a víz felháborodását és a föld nyugtató szavait is hallani kezdtem. Éreztem a tűz melegét arcomon, mely szintén fülembe kúszott, és elárulta nekem legféltettebb titkát. Konszonáns kvartettjük harmóniája átjárta a sejtjeimet, végigfutott karjaimon, lábaimon, és ujjaimon át távoztak, hogy új dalba foghassanak, és visszatérhessenek. Régi birodalmak története tárult fel szemeim előtt: láttam Atlantisz bukását, melyről eddig épp csak hallottam valamit, láttam a bukása előtti időket, a tiszta szeretet és jóság hazáját, melyet megfertőzött a gonosz, láttam Lemúriát, mely hasonló sorsra jutott ezelőtt, s csak repültem, repültem tovább a régmúlt felé… Háborúkat láttam fényalakok közt, melyet a hatalomért vívtak, láttam a jó és rossz, a fény és sötétség állandó harcát, küzdelmét egymással, s láttam, hogy szakítja ki az isteni eredet egy darabját magából, hogy megteremtse a női minőséget. Átéreztem a fájdalmat, mely a születéssel jár, s mely innen ered, éreztem a világ, az emberek örök szenvedését, melyet a gonosznak köszönhet. Láttam a Földet, mely megfertőződött, láttam az embereket, akiket bábként rángatnak, s azok vakon engedelmeskednek. S láttam a háborút, mely jelenleg is zajlik, s melyről mit sem tudunk valójában.
- Az ember felejt, mert azt akarják, hogy felejtsen – mondta kísérőm, hangja pedig visszarántott a terasz kövére. – Felejt, mert mindenre magyarázatot ad, amit nem lát. Elveszíti érzékeit, félelmei uralkodnak el fölötte, s szép lassan elvész. Lényegtelen dolgokkal foglalkozik, mit sem törődve a csatával, melynek ő is ugyanúgy részese. Behunyja szemét, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal.
- De hát mi a valóság? – Ekkor vettem csak észre, hogy ismét ura vagyok testemnek és szavaimnak, a nő felé fordultam és bölcs szemeibe néztem. – És miért vagyunk, ha a lét a rossz irányba sodor?
- A cél halál, az élet küzdelem. S az ember célja e küzdés maga.[i] Az idő viszonylagos, a vég bizonytalan. Cselekedj hát legjobb tudásod szerint, s tereld az embereket a jó irányba. Végy részt a harcban, teremts békét. Az Úr megbocsáttatott. – Bár szavai ködösnek tűntek, valójában hihetetlen megnyugvás követte őket. Békére leltem és megtaláltam az utam.

                        Csendben álltam és hallgattam az elemek énekét, testem erőre talált és bizonyosságra a lelkem. Nem volt már más, csak a nyugalom, és a tudat. Álltam, és vártam, éreztem, hogy közeleg a perc. A perc, amikor vissza kell térnem a… Már nem találtam rá szavakat. Valóság? Álom? Elferdített igazság? Mi lenne hát az, melyben mindennapjainkat éljük lehajtott fejjel, kérdés nélkül, engedelmeskedve? Mi az, s mi ez? Annyi kérdés, s végre jó kérdések ezek. Ezek fognak jó irányt mutatni, ezeket követve kell végighaladnom az ösvényen, melyet tövises ágak kereszteznek.

Még egy perc, és eljönnek értem.

Még egy perc, és utamra indulok.

Még egy perc, és visszatérek.

Még egy perc, és felejtek.

„Még egy perc.

Egy p…

E…”

---

[i] Madách Imre – Az ember tragédiájából idézve

9. Egy felejthetetlen strandolás

                Már a kocsiban is ideges görcs szorongatta gyomrom, de igyekeztem JiHye gyerekkori emlékeiről szóló meséjére figyelni – kevés sikerrel. Bár minden erőmmel próbáltam elterelni gondolataimat, pontosabban megakadályozni, hogy egy bizonyos időszak felé kalandozzanak vissza, azt hiszem, van, ami elkerülhetetlen. A nyakamban lógó, napraforgó alakú, vésett medál pedig, mintha égette volna bőröm, ezért kihúztam pólóm fölé, és adtam a légkondinak is.
- Minden rendben, JiYong? – nézett rám aggódva barátnőm, én pedig összeszorított ajkakkal bólintottam. – Olyan feszültnek tűnsz…
                Nem a feszültség volt a legjobb szó arra, amit éreztem, de talán mégis a legmegfelelőbb emberi megfogalmazás, ami létezett. Zavart voltam, féltem, sőt, rettegtem attól, hogy ma ismét felszakadnak a régi sebek, melyek sosem forrtak be igazán. Feszült voltam, igen, és legszívesebben csak elmenekültem volna messzire, de nem tehettem.      
                A fakunyhó szívet maróan tárult a szemeim elé, és ahogy elnéztem a tenger felé, hirtelen egy ismerős illat csapta meg orrom. Szédülni kezdtem, és lázasan kutattam a drága parfüm viselője után, de csak mi voltunk a parton, hiszen ez egy privát, elkerített rész volt, amit vagy öt évvel ezelőtt vásároltam fel, mikor még SeukHye élt… Szerencsére egy telefonhívásomba került csupán, hogy rendbe szedjék a kis apartmant, így ismét tisztaság honolt odabent, és az itt felejtett ruhákat is kidobták, ahogy kértem. Kissé megkönnyebbülve pakoltam ki az immár üres szekrénybe, miközben a karbantartó felvázolta, mi minden történt, amióta nem jártam itt, akármennyire nem érdekelt.
                Bőkezűen megjutalmaztam erőfeszítéseiért, majd elküldtem, de az ajtóban állva, úgy éreztem, mérhetetlen szomorúság járja át lelkem. Ahogy a fodrozódó víz felszínét néztem, a partra csapódó hullámokat, egyre csak arra emlékeztettek, hogy az idő végtelen és megállíthatatlan, ami elmúlt, azt már nem lehet visszahozni. Mikor már a legmélyebbre ástam magam önsajnálatomban, apró kezek karolták át derekam.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide, Ji, ez annyira szép –hajtotta fejét vállamra JiHye, én pedig rájöttem, mekkora bunkó is vagyok. Nem hagyhatom, hogy az emlékeim felemésszenek, hiszen ő a jelenem része, és most vele kell foglalkozzak. Bár kísértetiesen emlékeztetett néha exbarátnőmre, azokkal a tulajdonságaival csak még jobban magához láncolt. Talán hiba volt a régit kutatnom benne, de képtelen voltam még a felejtésre.
- Nagyon szívesen – feleltem, karjára csúsztatva az enyém. – Mit szólnál egy kis fürdéshez?
- Menjünk! – Mögöttem állt ugyan, de még így is láttam, amint boldogan csillannak fel szemei. Felkapott két törölközőt, és maga után húzott. A parton aztán ledobta magáról világoskék ruháját, ami kecsesen hullott a földre, majd hozzám lépett és megcsókolt. Ajkai puhák voltak és gyengédek, csak úgy sütött belőlük a törődés. Átölelve feledkeztem bele az érzékek világába, az egyetlenbe, ami még képes volt kizökkenteni lelkem múltban ragadt részét. Kezei pólóm alá siklottak és hátamat cirógatták, ami különösen jól esett. Végül egy huncut mosollyal lehúzta felsőm, és magával rántott.
                A hűvös víz kellemesen cirógatta lábfejem, és szép lassan a homokba is ásta volna, ha JiHye nem cibál kitartóan beljebb. Nevetve tört előre a tengerben, ami bevallom, elsőre elég hidegnek tűnt, ám mikor nyakig belemerült az ember, már megváltásnak tűnt az odakint tűző nappal szemben. A lány egyből körém fonta magát, lábaival átkulcsolta derekam, és két keze közé fogva arcom lehelt ismét mámorítóan édes csókot ajkaimra. Lelkesen viszonoztam közeledését, és hálás voltam neki, amiért nem hagy magamra, mikor látja, milyen nehéz.
- Köszönöm – suttogtam fülébe, majd apró puszit hintettem nyakára, mire jólesőn megborzongott.
- Ugyan JiYong, érted bármit. – Hajamba kúszó ujjai folytatásra ösztönöztek, ezért óvatosan fogaimmal kezdtem kóstolgatni érzékeny bőrét, mire egy élvezkedő sóhaj volt a válasz.
                Felejteni akartam. Feledni a múltat, SeukHyet, de a lány mosolya, kacaja és illata még mindig ugyanolyan élesen éltek emlékeimben, mint az előttem álló JiHye. Mégis, ő volt az egyetlen, aki anno ki bírt rángatni a depresszióból, aki segített, hogy ismét talpra álljak, és megnyissam a szívem valakinek: Neki. Hálás voltam mindenért, és tudtam, talán pont azért volt képes kezelni kiszámíthatatlan természetem, mert ismerte a titkom. Tudta, mi a gyengém, tudta, mi az, ami majdnem a halálba kergetett: A fájdalom. Azt pedig, ha csak egy kis időre is, de talán éppen az örömökkel lehet a legjobban elnyomni.
                Teljesen nekem dörgölve magát adta tudtomra, hogy igenis az a célja, hogy magára terelje gondolataimat. Halk sóhaj szakadt fel torkomból, és bikinijét félretűrve simítottam a lány alá.
- Akarlak, Jih –nyögte fülembe, én pedig válaszul belényomtam egyik ujjam, de ő elégedetlenül morrant fel. – Na ne szórakozz már velem! – Úgy tűnt, nincs kedve a játszadozáshoz, és ezt farkam köré fonódó ujjai is alátámasztották. Bár szerettem sokáig húzni a dolgokat, én is éreztem, hogy most jobb, ha megadom magam neki. Nyakamba kapaszkodva engedett magába, én pedig örömmel merültem el benne.
- Olyan forró vagyh – szívtam meg alsó ajkát, majd néztem megremegő, csukott szemhéjait, ahogy újra és újra teljes hosszomat magában érezhette. Fenekét támasztva segítettem neki a mozgásban, miközben vadul csókoltuk egymást. Szükségem volt rá, ő pedig készségesen ajánlotta fel magát. Nem tudtam ugyan, mit hoz még a ma, és féltem attól, amit a jövő tartogat a számomra, de akkor ott, csak neki éltem. Érte lüktettem, érte nyögtem, és igyekeztem minél több örömöt okozni neki is. Mikor már alig kapott levegőt a gyönyörtől, és én sem jártam messze a beteljesüléstől, egy röpke, ám annál elgondolkodtatóbb kérdés futott végig agyamon: „Hálából vagy szerelemből vagy vele?”

                Később, mikor már kinapoztuk magunkat, visszamentünk a házba, hogy letusoljunk. Együtt álltunk be a zuhany alá, és kellemesen elcsevegtünk, de most ő tűnt szomorúnak. Bár próbálta leplezni, és mosolygott rám, szeme csalódottan csillant felém. Nem faggattam egyelőre, csak átöltöztünk és felsétáltunk a sziklákon álló fogadókhoz, hogy megvacsorázzunk. Együtt néztük végig a naplementét, de arcán láttam, tényleg bántja valami.
- Mi a baj, JiHye? – kérdeztem, arcát simogatva, ám ő elfordult. – Kérlek!
- JiYong… - fordult vissza felém, és meg mertem volna esküdni rá, hogy szemei könnyesek voltak. – Én mindig csak egy árnyék leszek neked amellett a nő mellett? – Nem tudott a szemembe nézni, helyette SeukHye nyakláncára vetette irigykedő pillantását. – Az a medál mindig is közelebb lesz a szívedhez, mint én, nem igaz? Én sosem leszek neked elég jó, ugye? Mindig csak a pótlása leszek, JiYong? – Ahogy végigfolytak arcán könnyei, majd megszakadt a szívem. Soha nem hibáztatott az érzéseimért, de tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Mindenki megunja egyszer, ha csak a második lány szerepében táncolhat. Szavai túlságosan is mélyek és őszinték voltak, és tudtam, hogy igaza van.
- Sajnálom, JiHye…
- Sajnálod?! – állt fel dühösen, és az asztalra csapott. – Azt hiszed, egy egyszerű sajnálomtól minden rendben lesz? Jobban szereted a halott exedet, mint engem… - mondta lemondóan, és felkapta a lakáskulcsot. – Én most visszamegyek. Szeretlek, Ji, de te is láthatod, hogy ez nem elég…

                Nem tudtam, mitévő legyek. Csak ültem az asztalnál, döbbenten, összetört szívvel. Egyszerre két nő okozott fájdalmat, holott egyiknek sem lett volna szabad. Én vágytam a legjobban a feloldozásra, mégsem érkezett meg. Nem tudtam, hogyan feledhetném végre SeukHyet, hogy aztán JiHyevel lehessek. Egész eddig azt hittem, majd az évek és a sok együtt töltött idő, a szép emlékek, na meg a szex, az majd segít túllépni a tragédián, de nem… Rendeztem a számlát, és a korláthoz léptem. Az esti szél arcomba csapott, torkom fojtogatta a sírás. Tehetetlenül markoltam a vasra, és próbáltam erős maradni. Tekintetem a tenger felé vándorolt, ahol egy fehér ruhás alakot pillantottam meg a vízben állva: SeukHye…
                Hevesen dobogó szívvel szaladtam vissza a partra, tüdőm már égett az erőltetett tempótól. Mi van, ha nem is őt láttam? De hogy láthattam volna őt? Ő már halott! Mégis, biztos voltam benne, hogy az ott az exbarátnőm volt, és rám vár. Mikor lefordulva a hegyi ösvényről, ismét megpillantottam, már biztos voltam benne, hogy nem tévedek.
- SeukHye! – kiáltottam felé, ám ő meg sem hallott. A homok még inkább megnehezítette a futást, de nem adtam fel. Lélekszakadva rohantam az emlékkép felé, miközben szívemet jeges félelem járta át. Féltem ismét szembenézni vele, féltem saját érzéseimtől, a bűntudattól, ami évek óta gyötört, vagy a szerelemtől, ami még mindig lángolt bennem iránta. – SeukHye! Kérlek, várj meg! – próbálkoztam ismét, de ő nem fordult felém, ám nem is mozdult, így beérhettem végül. – SeukHye… - Hangom rekedt volt, hiszen egyszerre sírtam a rémülettől és a boldogságtól. Lassan fordult meg, és villantotta rám elbűvölő mosolyát. Szívem kihagyott egy ütemet, remegő kezekkel felé nyúltam, de ő elszaladt.
- Kapj el, ha tudsz, JiYong! – Kacaja betöltötte elmém, illata az orromba kúszva részegített meg. Lábaim maguktól lódultak utána, hogy hosszas kergetőzés után végre a karjaimba zárhassam.
- SeukHye, hogy kerülsz ide? Hol voltál eddig? Annyi mindent el akarok mondani! Én…. Sajnálom. – A szavak megállíthatatlanul törtek föl belőlem, vállaim rázkódtak a sírástól és az érzésektől, amik bennem kavarogtak. Nem tudtam, mit keres ott a halott lány, mégis, hinni akartam benne, hogy valóban ott van.
- Ejnye, Jiji, egy igazi férfi sosem sír – törölte le könnyeimet, és megpuszilta arcom. Mikor meg akartam csókolni, mutatóujját számra téve állított le. – Van valami, amiről beszélnünk kell. – Hangja komoly volt, teljesen más, mint addigi, játékos viselkedése.
- É-és m-mi lenne az? – dadogtam, miközben nem tudtam betelni arca lágy vonásaival, kedves íriszeivel, kecses ajkával, pisze orrával.
- Miért vagy itt, Jiji?
- É-én… - Mit mondhattam volna? Hogy a barátnőmmel jöttem nyaralni? Hogy a bandát is félrelöktem az egyetlen olyan ember kérésére, aki elfogadott engem, csak hogy visszajöhessek ide kínozni magam?
- Odabent az a lány csak rád vár, miért okozol neki még több fájdalmat? Miattad sír, mert te nem tudsz engem elfelejteni. Miért, JiYong?
- Én… Mert én… Én még mindig szeretlek, SeukHye! – Egyre furcsább volt ez az egész. Úgy tűnt, pontosan tudja, mi van köztem és JiHye között, de akkor miért képes ilyen nyugodtan beszélni róla? Sőt, hogy tud lehordani azért, amit vele teszek? Bár igaza volt, és ezt pontosan tudtam, mégis kezdtem azt hinni, csak álmodom.
- Én már nem jövök vissza, nekem már mennem kell. Neked viszont itt a helyed, amellett a lány mellett, nem a múltban, velem.
- Hogy kerülsz ide? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. Talán csak megőrültem.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – Egy pofon csattant az arcomon. Fájt. De leginkább belül. – Felejts el végre, érted?
- Én… Sajnálom, SeukHye… Az egész az én hibám, igaz?
- Nem, JiYong, nem a te hibád. Az a részeg disznó nem figyelt a piros lámpára. Nem te tehetsz róla.
- De összevesztünk, mielőtt elütött…
- Csak fogadd el, hogy nem te okoztad a balesetet. Én szeretlek, és sosem tudnék haragudni rád, szóval kérlek, te se emészd magad emiatt, rendben? Bocsáss meg magadnak, és térj vissza ahhoz a lányhoz, aki szeret.
- Annyira hiányzol!
- Te is, Jiji, de most már tényleg mennem kell…
- Látlak még valaha?
- Mindig itt leszek, a szívedben – tette kezét mellkasomra, mire szédülni kezdtem, és elvesztettem az eszméletem.

                Arra keltem, hogy fázom. A víz teljesen átitatta ruháim, és homok tapadt hajamba, arcomba, sőt, még számban is éreztem belőle. Köpködve ültem fel, és tűrtem félre szőke tincseimet. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, illetve, hogy kerültem oda. Feltápászkodtam, és elindultam a kunyhó felé, miközben halvány emlékeim voltak csupán egy homályos álomról, SeukHyevel. Bár nem emlékeztem rá tisztán, egy érzés kezdett megfogalmazódni bennem. Bocsánat, magam felé. Úgy éreztem, ideje felhagyni a bűntudattal, elengedni a halott lányt, és a jelenre koncentrálni.
                Az ajtón belépve rögtön megpillantottam az alvó JiHyet, láthatóan nem voltak nyugodt álmai. Gyorsan lezuhanyoztam, hogy megszabaduljak a sok homoktól, és kicsit átmelegítsem testem, majd mellé feküdtem. Ujjaimmal cirógattam végig arcát, és úgy éreztem, joga van a szerelmemhez.
                Nem alhattam sokat, mert álmomban ismét SeukHyet láttam. Elbúcsúztunk egymástól. Már nem volt bennem semmi kétely, semmi félelem vagy düh. Nyugalom járta át bensőmet, ahogy kiléptem a hajnalba. Még a nap is alacsonyan járt, én pedig ráérősen a part felé vettem az irányt. Felmásztam az egyik sziklára, és onnan kémleltem a vizet: Megállíthatatlanul tört előre, kíméletlenül csapódott neki az útjába kerülő akadályoknak, de lágyan mosta a sima partot. Ujjaim a napraforgómedál köré fonódtak, és újra felidéztem az összes emlékemet, ami SeukHyehez kötött. Végül levettem a nyakláncot, búcsúcsókot nyomtam rá, majd messzire hajítottam.
- Ég veled, SeukHye. Köszönöm az együtt töltött éveket. Most már ideje továbblépnem.
                Mikor elindultam vissza, megláttam barátnőmet a kunyhó előtt ácsorogva. Rám várt.
- Merre voltál? – kérdezte aggódva, én pedig megpusziltam homlokát.
- Annyira szeretlek!
- Lázas vagy? – próbálta elviccelni vallomásom, zavartan nevetgélve.
- Sajnálok mindent, aminek eddig kitettelek, JiHye. Ígérem, vége. Elengedtem. Most már a tiéd a szívem. Csak a tiéd!
- A medál… - nézett döbbenten csupasz nyakamra. – Hova lett?
- Eldobtam. Már nincs rá szükségem.
- JiYong… - Hitetlenkedve nézett rám, ám láttam szemében a hálás megkönnyebbülést. – Köszönöm!
- Én köszönöm, JiHye, én köszönöm.
                Sokáig öleltük egymást, némán hallgatva a habok morajlását, miközben szíveink végre megnyugodva doboghattak bordáink alatt. Úgy tűnt, mától új dolgok veszik kezdetét, egy új jövő íródott meg kettőnk könyvében. Mintha csak hallaná gondolataimat, egy kaján vigyorral képén behúzott a házba, hogy együtt írhassuk meg a következő oldalt. Az ajtó pedig, mint egy hálás fedél, sejtelmesen csukódott ránk…

8. A csipkés bugyiban

 Ez A csipkés bugyi halála című történet másik változata, de felhívom mindenki figyelmét, szigorúan +18, illetve nem épp hetero tartalom. A hangsúly az őrületen van, tehát aki úgy érzi, sok lesz neki, az ne vágjon bele.

                Három éve költöztem a környékre, mikor áthelyezték az irodánkat a belvárosba. Máig emlékszem a napra, mikor először megláttam. Rövid, világosbarna haja válláig ért, szoknyája ránc nélkül simult hosszú, vékony lábaira. Keblein megfeszülő, frissen vasalt ingét csak egy zakó rejtette el a kíváncsi tekintetek elől, magassarkúja pedig még elegánsabbá tette az összképet. Ahogy megrázkódott a vonat, és néhány tincs az arcába hullt, inkább füle mögé tűrve tette láthatóvá patkó alakú ékszerét. Édesanyám mindig azt mondta, ha a patkó szárai felfele mutatnak, a szerencse nem folyhat ki belőle. Elnézve a nőt, tényleg szerencsésnek gondoltam, hiszen gyönyörű volt, szebb, mint bárki, akit eddig láttam.
                Ezt követően minden reggel ugyanazzal a vonattal jöttem, és titkon figyeltem. Ámultam tökéletességén, frissen manikűrözött körmein, ajkain megcsillanó rúzsán, haja egyenességén, szeme kedves ívén… Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, egyre inkább erősödött bennem a késztetés, hogy leszólítsam és hallhassam végre hangját, láthassam gesztusait, pillantását az enyémbe fúródni. Meg akartam érinteni, a közelébe kerülni.
                Egy nap, a tömegben megérintettem karját. Ő láthatóan nem vette észre, vagy csak szimplán nem érdekelte, nem tudom, az én szívem azonban hevesen kezdett verni, arcomra pedig pír szökött. Lenyűgözött puha bőrének tapintása, annak selymessége, finomsága. Biztos voltam benne, hogy minden nap testápolózza magát. Utána egész nap ez járt a fejemben, tekintetem újra és újra kezemre tévedt, és felidéztem az emléket. Álmodozásomnak hála kicsit elhúzódott a jelentésem leadása, ezért ki kellett hagyjam az ebédet. A szomszédos irodaházra pillantva azonban megláttam Őt az egyik nyitott ablakon át, amint kigombolja ingét és leveti cipőjét. Ahogy mély levegőt vett, és fáradtan orrnyergét masszírozta, úgy éreztem, teljesen beleestem. Meg akartam ismerni, át akartam ölelni, megcsókolni, és eggyé válni vele… Gyorsan körbepillantva megbizonyosodhattam róla, hogy rajtam kívül más már nem tartózkodott a helyiségben, így nyugodt szívvel nyúltam szoknyám alá…
                Később már azt is kifigyeltem, mikor végez a munkában, és pár hét múlva néha már vele is mehettem haza. Péntekenként pedig követtem egy közeli étterembe, ahol vacsoráját fogyasztotta – egyedül. Biztos voltam benne, hogy nincs senkije, hiszen sosem keresték telefonon, még péntek este sem. Én persze szívesen hazakísértem volna, mellette lettem volna magányos perceiben, főztem volna neki egy finom teát, megmasszíroztam volna elgémberedett vállait, aztán egyesével, szépen lassan megszabadítottam volna ruháitól, és reggelig szerettem volna…
                Mikor nem láttam reggelente a vonaton, mindig aggódtam érte, és reméltem, hogy csak a betegség döntötte le a lábáról kis időre, esetleg üzleti út miatt volt távol. Lassan már a munkára is alig tudtam koncentrálni, annyira lekötötték a gondolataimat vágyaim és képzelgéseim, egyre többször szidtak le az irodában, ám engem ez cseppet sem érdekelt.
                Hétről hétre végül megtanultam megosztani időm és figyelmem a munka és a szerelem között, eredményeim pedig ismét stabilan megfelelőek lettek. Elterelve tehát a gyanút magamról, újult erővel vethettem magam a hőn áhított nő után. Spórolt pénzem egy jobb minőségű fényképezőgépre költve, immár meg is örökíthettem gyönyörű mosolyát, tökéletes arcát, ragyogó íriszeit. Később már a hétvégéimet is a lakása előtt várva töltöttem, kapucni és napszemüveg mögé rejtve valódi kilétem. A képeket végül előhívtam, és külön galériát rendeztem be nekik. Esténként csak leültem és csodáltam minden egyes porcikáját, miközben szabadjára engedtem fantáziám…        Talán a második év vége fele történhetett, mikor a szokásosnál is többen voltunk a vonaton, és már nekem sem jutott ülőhely reggel, így az ajtó közelében húztam meg magam. Mikor felszállt, tekintetünk találkozott egy másodpercre, majd befordult elém. Szívem már a torkomban dobogott, ahogy megéreztem vaníliaillatú parfümjét, a sok ember pedig, ahogy bepréselődtek a kocsiba, teljesen egymásnak nyomtak minket. Nagyjából egymagasak voltunk, így tökéletes rálátásom nyílt nyaka kecses ívére, miközben testem minden részletével érezhettem őt. Formás feneke nekem nyomódva kacérkodott képzeletemmel, miközben erőt véve magamon igyekeztem gondolataimat magamban tartani. Nemrég levágott haja azonban még inkább odavonzotta tekintetem, nyaka pedig csábítóan hívogatta ajkaimat, egyre jobban vágytam rá, hogy végigcsókolhassak rajta. Át akartam ölelni, végigsimítani combján, fel szoknyája alá, és nyakát harapdálva, mellével játszva, a mennyekbe röpíteni ujjaimmal.
                Testem már csak a puszta gondolattól is teljesen felhevült, és odalent is kezdett nedvessé válni a helyzet. Már háromszor téptem le róla ruháit és tettem magamévá elmém rejtett zugaiban, mire végre megérkeztünk. Próbáltam a lehető legmesszebb kerülni tőle, és amint beértem az irodaházba, bezárkóztam az első utamba kerülő mosdóba, hogy az égető forróság közé furakodva enyhíthessek sajgón érte sikító vágyamon…
                Kezdtem úgy érezni, már nem bírom tovább. Minél jobban elhatalmasodott rajtam a magány, annál jobban vágytam Rá. Nem feltétlen akartam, hogy érzéseim viszonzásra találjanak, örömmel hagytam volna neki, hogy kihasználjon – bárhol, bármikor, bármeddig. Ha csak egy percre is, de magaménak akartam tudni.
                Feszültségem napról napra nőtt, hiába tudtam már róla mindent, hála magándetektívemnek, mégsem lehettem elégedett. Az sem segített, mikor leszólítottam az utcán, útbaigazítást kérve, vagy ha ugyanabban a bevásárlóközpontban szereztem be a napi szükséges élelmiszereket. Sosem vett észre igazán… Nem értettem, miért nem tudok a közelébe kerülni. Már az is felmerült bennem, hogy bepasizott, ám tudtam, hogy ez nem lehet igaz, hiszen állandóan figyeltem. Ugyanakkor… Még mindig ott a kérdés, mi lesz, ha mégis. Mi lesz, ha talál valakit, akit velem ellentétben hajlandó észrevenni, aki felé hajlandó nyitni, akibe beleszeret? És akinek odaadja magát? Nem, ezt képtelen lettem volna elviselni, nem, ezt nem akartam látni! Nélküle nem lett volna értelme az életemnek, nélküle nem akartam élni! Azonban… Eddig sem volt az enyém, egy pillanatra sem… És nem is lesz… Volt hát így értelme ennek az egésznek?!
                Depresszív gondolataim csak sodortak maguk alá, a pontot az i-re pedig az tette fel, mikor egyik férfi kollégája kikísérte az állomásra. Elviselhetetlen erejű fájdalom és gyűlölet kezdte mardosni szívem, dühös voltam és féltékeny. Dühös, amiért ilyen könnyen a közelébe tudott férkőzni, és féltékeny, mert nekem ezt eddig nem sikerült elérnem. Érzéseim szépen lassan emésztettek fel belülről, már az őrület határára sodródtam, mikor eldöntöttem. Elegem lett az egészből, ott és akkor be akartam fejezni. Nem bírtam tovább. Már belefáradtam a küzdésbe, még ha testem jobban és jobban vágyott is Rá. Már nem bírtam tovább… Véget kellett vessek ennek.

                Újabb reggel, újabb nap: Felkeltem, letusoltam, megmostam a fogam, és bár a fogkefémet sikeresen a szennyeskosárba dobtam, látszólag ez is úgy indult, mint a többi. Előkotortam a nemrég vett, méregdrága csipkés alsónemű-szettem, melyet különleges alkalmakra tartogattam. Boldogan bújtam bele, majd felöltve kosztümöm, útnak indultam.  Reggelire szokás szerint nem volt már időm, mert túl sokat szöszmötöltem a sminkeléssel, ezért az állomáson vettem valami apróságot, a vonatra várva pedig gyorsan meg is ettem. Furcsán nyugodtnak éreztem magam, jobban belegondolva már évek óta nem éreztem ekkora békét a lelkemben.
                Mikor beértem munkahelyemre, csak elfoglaltam asztalom, és elfogyasztottam reggeli kávémat. Hajam megigazgattam az asztalon álló apró tükörben, és magamra mosolyogtam. Nem éreztem félelmet, sem bizonytalanságot. Alig vártam az ebédszünetet, tűkön ülve feledkeztem bele a papírmunkába.
                Végül kiürült az iroda, én pedig az ablakhoz léptem. Az adrenalin elöntötte elmém, ahogy kiültem a párkányra. A szél arcomba csapott, én pedig egy ártatlan kislánynak éreztem magam, aki csak nézelődni ült oda, ám ez az érzés feldühített, és hogy megszabaduljak tőle, ingerülten letéptem hajgumimat, és a mélybe dobtam. Csak néztem utána, miközben sötét tincseim az arcomba csaptak, és azon tűnődtem, vajon én is ilyen egyszerűen fogok-e aláhullni? Kitámasztottam magam, és csak remélni tudtam, hogy figyel engem. Tudtam, hogy diétázik, ezért az irodában marad minden nap. Azt akartam, hogy végignézze…
              A szél hirtelen felkapta szoknyám, én pedig bátran tártam szét lábaim. Nő voltam, és ezt akkor éreztem leginkább. Neki is meg akartam mutatni magam, az igazi énem. Ha csak öt percig is, de élvezni akartam figyelmét. Bevallom, hízelgett a gondolat, hogy éppen engem nézhet, és titkon reméltem, tetszett a csak neki felvett csipke bugyim.
                Egyesével löktem le tűsarkúimat, majd felálltam a párkányra. Szívem lelkesen dobogott a halálért, vágyta már a véget. Kitártam karjaim, mintha magamhoz akarnám ölelni utolsó pillantásait, és elmormoltam utolsó szavaim: „Nézz rám. Nézz végre rám, és érezz valamit irántam!” Aztán már nem volt tovább.