7. Kísértés, avagy töredék egy férfi szemszögéből

            Mosolyt erőltetve arcomra próbáltam a velem szemben ülő nőre figyelni. Lágy vonásait fürkésztem, és szeme változó csillogását, miközben arról mesélt, miként segített kiskorában a papájának a farmon, ám szavai lassan monoton háttérzajjá mosódtak össze elmémben. Tekintetem elkalandozott, a járókelőket mustrálva próbáltam ismét mélyre temetni a feltörekvő emlékfoszlányokat.

            Nem akartam rá gondolni. Nem akartam emlékezni, nem akartam, hogy érezzem a hiányát. Nem omolhattam össze, hiszen mindig is erős voltam. Erős és kemény. Legalábbis kívülről…

- … és mikor Szellő kinyitotta a box-ajtót… - Boldogan nyugtáztam, hogy még semmi lényegesről nem maradtam le, és ezúttal szőke tincseit kezdtem méregetni. Igazából azért kértem, hogy találkozzunk, mert kellett valaki, aki, ha csak egy kis időre is, de kisegít gondolataim depresszív hullámai alól, melyek állandóan össze- összecsaptak fejem fölött.

            Halkan sóhajtva emeltem számhoz bögrémet, és nagyot kortyoltam az édes forróságból. Akaratlanul is ismét befelé fordultam, és újból érezni kezdtem azt a bizonyos ürességet, mint már oly sokszor azelőtt is. Valami hiányzott, valamire szükségem volt, mégsem tudtam volna megfogalmazni, mi az.

- Néha úgy szeretnék valaki más lenni… - motyogtam, ő pedig érdeklődve fordult felém, nem törődve vele, hogy valószínűleg félbeszakítottam meséjét.

- Ezt hogy érted?

- Nem tudom – válaszoltam, és ez igaz is volt. Leküzdve a kitörő emlékáradatot, csak nyeltem egy nagyot, és ránéztem. – Te sosem érezted, hogy valahol máshol szeretnél lenni?

- De, sokszor szeretnék inkább otthon lenni a poros iroda helyett – bólintott, én pedig nem túl látványosan megforgattam szemeim. Mit is vártam? Hiszen az én gondolkodásomhoz soha senki nem fog tudni felérni. Néha ugyan én sem tudtam utolérni magam, ami elég bosszantó, tekintve, hogy rólam van szó…

- Kösz mindent – álltam fel, és hagytam pénzt az asztalon. -, de most mennem kell. Szia! – nyomtam egy röpke búcsúcsókot szájára, majd sietős léptekkel távoztam a kávézóból. Tudtam, hogy nem jön utánam, hiszen már megszokhatta furcsa viselkedésem és hirtelen hangulatingadozásaimat.

            Az utcára kiérve szorosabban húztam össze kabátom, és sapkámat felvéve a villamosmegálló felé vettem az irányt, majd néma önsanyargatás közepette bámultam kifelé az ablakon. Különösebben nem érdekelt semmi, csak egy valamire vágytam… De azt az egyet nem kaphattam meg.

            Végül leszálltam és a korlátra támaszkodva a Dunát kezdtem nézni, bár fejben már rég máshol jártam. Nem tudtam ellenállni, gondolataim és emlékképeim szép lassan eluralkodtak rajtam, újra éreztem azt a jellegzetes illatot, mely mindig körüllengte, és talán túl tisztán is, de szinte tökéletesen láttam magam előtt arca minden egyes vonását, vágott szemét, mely felül tussal ki volt húzva, és még az alapozót is tökéletesen megfigyelhettem orcáján, melyen lassan egy halvány gödröcske jelent meg, ahogy rám nevetett.

            Hirtelen teljesen levert a víz. Kigomboltam kabátom, és két kezem közé fogtam fejem. Ez nem lehet igaz… Miért kísért állandóan? A képébe akartam üvölteni, hogy szálljon már ki a fejemből és ne lopózzon éjjel se az álmaimba, de hiába. Ott volt, ott állt mellettem, és belém karolt. Hosszú, fekete haja háta közepéig ért, és még tíz centis magassarkújában is csak a vállamig, ha ért.

- Miért nem hagysz békén? – suttogtam, ő pedig felém fordult és mutatóujját ajkaimra téve jelezte, hogy csak maradjak csöndben, majd lábujjhegyre emelkedve, tenyerét arcomon pihentetve hintett mámorítóan édes csókot rájuk. – Elég legyen már! – morrantam fel kissé hangosabban, és elindultam a város felé, ám ő kitartóan követett…