Mosolyt
erőltetve arcomra próbáltam a velem szemben ülő nőre figyelni. Lágy vonásait
fürkésztem, és szeme változó csillogását, miközben arról mesélt, miként
segített kiskorában a papájának a farmon, ám szavai lassan monoton háttérzajjá
mosódtak össze elmémben. Tekintetem elkalandozott, a járókelőket mustrálva
próbáltam ismét mélyre temetni a feltörekvő emlékfoszlányokat.
Nem akartam
rá gondolni. Nem akartam emlékezni, nem akartam, hogy érezzem a hiányát. Nem
omolhattam össze, hiszen mindig is erős voltam. Erős és kemény. Legalábbis
kívülről…
- … és mikor Szellő kinyitotta a box-ajtót… - Boldogan
nyugtáztam, hogy még semmi lényegesről nem maradtam le, és ezúttal szőke
tincseit kezdtem méregetni. Igazából azért kértem, hogy találkozzunk, mert
kellett valaki, aki, ha csak egy kis időre is, de kisegít gondolataim
depresszív hullámai alól, melyek állandóan össze- összecsaptak fejem fölött.
Halkan
sóhajtva emeltem számhoz bögrémet, és nagyot kortyoltam az édes forróságból.
Akaratlanul is ismét befelé fordultam, és újból érezni kezdtem azt a bizonyos
ürességet, mint már oly sokszor azelőtt is. Valami hiányzott, valamire
szükségem volt, mégsem tudtam volna megfogalmazni, mi az.
- Néha úgy szeretnék valaki más lenni… - motyogtam, ő pedig
érdeklődve fordult felém, nem törődve vele, hogy valószínűleg félbeszakítottam
meséjét.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom – válaszoltam, és ez igaz is volt. Leküzdve a
kitörő emlékáradatot, csak nyeltem egy nagyot, és ránéztem. – Te sosem érezted,
hogy valahol máshol szeretnél lenni?
- De, sokszor szeretnék inkább otthon lenni a poros iroda
helyett – bólintott, én pedig nem túl látványosan megforgattam szemeim. Mit is
vártam? Hiszen az én gondolkodásomhoz soha senki nem fog tudni felérni. Néha
ugyan én sem tudtam utolérni magam, ami elég bosszantó, tekintve, hogy rólam
van szó…
- Kösz mindent – álltam fel, és hagytam pénzt az asztalon.
-, de most mennem kell. Szia! – nyomtam egy röpke búcsúcsókot szájára, majd
sietős léptekkel távoztam a kávézóból. Tudtam, hogy nem jön utánam, hiszen már
megszokhatta furcsa viselkedésem és hirtelen hangulatingadozásaimat.
Az utcára
kiérve szorosabban húztam össze kabátom, és sapkámat felvéve a villamosmegálló
felé vettem az irányt, majd néma önsanyargatás közepette bámultam kifelé az
ablakon. Különösebben nem érdekelt semmi, csak egy valamire vágytam… De azt az
egyet nem kaphattam meg.
Végül
leszálltam és a korlátra támaszkodva a Dunát kezdtem nézni, bár fejben már rég
máshol jártam. Nem tudtam ellenállni, gondolataim és emlékképeim szép lassan
eluralkodtak rajtam, újra éreztem azt a jellegzetes illatot, mely mindig
körüllengte, és talán túl tisztán is, de szinte tökéletesen láttam magam előtt
arca minden egyes vonását, vágott szemét, mely felül tussal ki volt húzva, és még
az alapozót is tökéletesen megfigyelhettem orcáján, melyen lassan egy halvány
gödröcske jelent meg, ahogy rám nevetett.
Hirtelen
teljesen levert a víz. Kigomboltam kabátom, és két kezem közé fogtam fejem. Ez
nem lehet igaz… Miért kísért állandóan? A képébe akartam üvölteni, hogy
szálljon már ki a fejemből és ne lopózzon éjjel se az álmaimba, de hiába. Ott
volt, ott állt mellettem, és belém karolt. Hosszú, fekete haja háta közepéig
ért, és még tíz centis magassarkújában is csak a vállamig, ha ért.
- Miért nem hagysz békén? – suttogtam, ő pedig felém fordult
és mutatóujját ajkaimra téve jelezte, hogy csak maradjak csöndben, majd
lábujjhegyre emelkedve, tenyerét arcomon pihentetve hintett mámorítóan édes
csókot rájuk. – Elég legyen már! – morrantam fel kissé hangosabban, és
elindultam a város felé, ám ő kitartóan követett…
