Az apró
faház mögül kihajolva vettem szemügyre a már lángokban álló falut. Éreztem a
tűz illatát, hallottam a tölgyfa ropogását, ahogy a lángnyelvek mohón nyaldosták
a kunyhókat. A rémült emberek kétségbeesett sikolyai lassan jutottak csak el a
tudatomig, ahogy a természet kegyetlen halálát néztem. Ezt… Én csináltam volna?
A füst
lassan ellepett mindent, nem láttam merre szaladok, csak futottam, amerre a
lábaim vittek, miközben mögöttem loholtak a saját barátaim, a rokonaim, a
szüleim… Mindenki engem üldözött, engem akartak. Nem nézhettem hátra, hiszen az
erdő egyre csak sűrűsödött, a fák közt szlalomozva örülhettem, ha nem töröm ki
a bokám egy kósza gyökérben. Meztelen talpam így is szúrták az elszóródott
tobozok és a fenyők lehullt, elszáradt tüskéi. Talán már nekem sincs sok időm, én is aláhullok majd, mert ők így
akarják? Ez lenne a végzetem?
Hirtelen
elfogytak a fák, és egy hatalmas sziklafalat láttam magam előtt. Szaladtam,
hiszen nem volt más választásom, hiába tudtam, hogy a nagyjából húsz méter
magas fallal szemben esélyem sincs. Hogy
is lenne? Én csak egy kisfiú vagyok… Hátam
a hideg, masszív természeti csodának támasztottam, szívem a torkomban dobogott,
ahogy a felém közeledő falusiakat pásztáztam tekintetemmel. A kezükben tartott
fáklyák és vasvillák megrémisztettek, nem tudtam mit akarnak tenni velem.
Csak azt
láttam, hogy közelednek felém… De én nem akartam, hogy odaérjenek! Én nem
akartam, hogy bántsanak, én nem akartam, hogy hozzám érjenek… Kezem
automatikusan magam elé emeltem. Egész testemben remegtem a félelemtől, és csak
arra tudtam gondolni, hogy élni akarok.
Megálltak.
Értetlenül álltak előttem, hiszen nem tudtak közelebb jönni. Hitetlenkedve
bámultam a kezeimet, amiket még mindig magam előtt tartottam. Az adrenalin csak
még jobban elvette az eszem, ahogy felütötte a fejét a remény szívet mardosó
csápja, és az ég felé emelve fejem könnyekben törtem ki. Élni akarok!
Hamarosan
szárnysuhogást hallottam odafentről, ezért megtöröltem könnyáztatta szemeimet,
és próbáltam a fellegekre fókuszálni. Valami sötét folt közeledett felém, kitakarva
előlem a hold ezüstös fényét. Kezdte elönteni elmém a rettegés, szívem azonban
melegség járta át, és azt súgta, nyugodjak meg. Segítő karok nyúltak felém, és
emeltek a magasba, én pedig nem tehettem semmit, hagytam.
Hajnalodott
már, mire letelepedtünk egy sziklaszirten, a sárkány rám emelte türkizzöld
szemeit, engem pedig mérhetetlen nyugalom töltött el. Megsimogattam érdes
orrát, és megköszöntem a segítségét. Elmosolyodott, és összegömbölyödött, én
pedig karjára támasztottam fejem, és szinte azonnal elnyomott az álom.
Hosszú és
boldog évek teltek el a sárkány mellett, felnevelt és megtanított mindenre.
Arra, hogyan védjem meg magam, arra, miként vadásszak, vagy hogyan gyógyítsak,
hogyan használjam az erőm.
Máig
emlékszem arra a rettenetes éjszakára, mikor a hold sem látszott az égen, mert a
sötét felhők eltakarták előlünk. Már akkor rossz érzésem volt, de nem törődtem
vele, azt gondoltam, mi rossz történhet?
… Aznap éjjel a falusiak megtaláltak minket. Akár most is vissza tudnám idézni
bosszúvágytól átitatott aurájukat, ahogy a szirthez szorítottak minket.
Leszúrták előbb a sárkányt, majd engem is. Együtt zuhantunk hátra, le a hegyes
sziklákra. Én ugyan ráestem bajtársamra, ám ő nem úszta meg ilyen szerencsésen.
Mikor
reggel magamhoz tértem, kihúztam a lándzsát a vállamból és azonnal gyógyítani
kezdtem a sebet, de csak annyira, hogy fel tudjak ülni, és segíteni tudjak a
sárkánynak. Könnyeim homályos függönyén át néztem bőre halványodó csillogását,
amit sok helyen áztatott vér. Hiába töröltem le, hiába gyógyítottam minden
tudásommal, ő nem akart felébredni. Hosszúra nyúló percek után nyitotta csak ki
szemeit, hogy végül rám nézzen.
Azt kérte,
hagyjam meghalni, mert az ő ideje már lejárt. Én meg akartam menteni, minden
erőmmel küzdöttem az életéért, amíg ő mesélt. Elmondta, hogy tizenhárom évvel
azelőtt ő gyújtotta a tüzet a faluban, azért, hogy el tudjak menekülni onnan.
Meg akart menteni. Tudta, hogy az emberek már akkor is féltek tőlem, mert
különleges voltam, más, mint ők. Utolsó szavaival arra kért, hogy menjek a
Kelet magas hegyeibe, és szerezzem meg a Sárkányok Kövét, mert én vagyok az egyetlen,
akinek ez sikerülhet…
Nem
szégyelltem könnyeimet, hagytam, hogy patakokban folyjanak alá, miközben az
egyetlen személy nyakát öleltem, aki valaha fontos volt nekem. Az egyetlent,
aki valaha elfogadott olyannak, amilyen vagyok…
Fejembe
húztam csuklyámat, kezem a vállamon ejtett sebre kúszott, a hegre, ami maradt
belőle. Ez segített emlékezni arra, ki vagyok és honnan jöttem, mi a célom és
kiért teszem mindazt, amit. Nem volt fegyverem, csupán az erőm, amely velem
született. Még egyszer visszanéztem immár halott társamra, és még most is
tisztán hallottam fejemben visszhangzó, utolsó szavait: Büszke vagyok rád!
