A buszpályaudvar dohos,
papírzsebkendőkkel és üres palackokkal teledobált várójában ült. A rozoga szék
kelletlenül nyikordult meg alatta, ahogy felhúzta térdeit, hogy aztán
átölelhesse azokat. Fekete, vállig érő csapzott haja a szemébe lógott, amit
olykor meg-megpillanthatott a többi ember, bár látszólag senkit nem érdekelt.
Az öreg fószerek részegen egyensúlyoztak az ülőkéken, mások veszekedtek, vagy
épp kellemesen elcsevegtek. Pedig ha valaki belepillantott volna azokba a
sötét, magányos szemekbe…
A lány kezében egy kopott plüssnyúl
lógott, melynek már csak egy gombszeme volt, az is a végét járta már. Hátán egy
vékony táska csüngött, láthatóan nem volt benne sok minden. Szomorúan meredt
maga elé, a földet pásztázta tekintetével.
Sosem
ismerte a szüleit, árvaházban nőtt fel. Sokáig tűrte a gonosz banyák
sanyargatását, ám tizenhatodik életévét betöltve megelégelte, mikor
születésnapján a moslékba nyomták a fejét, mindezt azért, mert nem akarta
megenni a levest…
Fogta
a holmiját és lelépett. Bepakolta a számára legkedvesebb emlékeit: a nyuszit és
egy kis labdát, amit az egyik barátjától kapott. Nem volt nála más, csak ennyi.
Azt se tudta, hogy került oda, ahol most van, az útról csak homályos emlékei
voltak. De azt tudta, hova akar menni, csak azt nem, hogy hogy jut el oda…
Egy
harmincas éveiben járó szőke nő sétált el előtte, belépve látóterébe. Ijedten
pillantott fel rá, és azonnal megrohamozták a víziók.
A nő épp a
szeretőjéhez készül. Habár van egy irtó sármos, gazdag férje, neki az nem elég.
Ő kalandra vágyik, izgalmakra és élvezetekre. Szereti a gyerekeit, így hát nem
hagyja ott élettársát, csupán félrelép minden kedden, csütörtökön és szombaton.
Mert megteheti.
A tíz centis magassarkú eltűnt szeme elől, és mélyet
sóhajtva lehunyta szemeit. Mindig is ez volt. Tudott mindent mindenkiről, akár
akarta, akár nem. Már évek óta tudta, hogy valami nagyon nem stimmel vele,
mivel túl sokat tud. Hamar megtanulta, mit mondhat el és mit nem, ám végül az
tűnt a legésszerűbbnek, ha csöndben marad és megtart magának mindent.
Azonban
kíváncsiságának sosem tudott parancsolni, most is mohón futtatta végig
pillantását a váróban dekkoló embertömegen. Kint a mínuszok járták már, így hát
a szokottnál többen kerestek menedéket odabent.
Hamarosan
megállapodott tekintete egy roma fiún. Tizenkilencre saccolta, alaposan végignézte
kopott farmerét és pulcsiját. Elgondolkozott, hogy nem fagy meg, majd átadta
magát az információáradatnak.
A srác drogozik. Nem
tud leállni a szerről, most is a díleréhez utazik. Gondok vannak a
barátnőjével, akit folyamatosan lop. Egy apró kés lapul zsebében, mellyel még ő
maga sem tudja, mit fog kezdeni.
A lány elkapta tekintetét, és inkább egy szemüveges, jól
fésült fiúra nézett.
Kitűnő tanuló, okos,
tehetséges. Csellózik, már a nyolcadik évét húzza a zeneiskolában. És bár
kívülről nem látszik, belül rengeteg dolog nyomasztja. Elsősorban a szülei.
Elege van az elvárásaikból, a követeléseikből; mikor ő mindent megtesz, és ő
soha semmit nem kap cserébe. Elege van a „boldog családból”, amiben állítólag
él. És van itt még valami. Titokban a saját neméhez vonzódik, és tudja jól, a
szülei ezt sosem fogják elfogadni. Az apja azon nyomban kiherélné, majd
kitagadná. Mehetne az utcára.
Együtt érzőn görbült le szája széle, majd inkább magára
hagyta a fiút és a gondolatait.
Úgy
érezte, eleget hallott. Nem volt kíváncsi másokra, egyelőre. Magához szorította
nyusziját, és végigfuttatta ujját a gomb töredezett szélén. Nem tudta, eljut-e
valaha céljáig, vagy hogy mi is az ő célja. Álmában folyton ugyanarra a helyre
ment, már kívülről tudta az odavezető utat.
Egy
rövid, lilás-fekete hajú lány ült le mellé, tizennyolcnak is kinézett,
ugyanakkor tudta, hogy vele egyidős lehet csupán. Haja tüskékben meredt
hátrafelé, elöl egy piros csík húzódott benne. Csinos arcán egy kedves mosoly
jelent meg, ahogy barátságosan ránézett. A lány nem tudta mit akarhat, vagy
miért ült le mellé, hiába nézte szürke, csillogó szemeit, nem érzett, nem
hallott semmit. Mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, amely nem engedte,
hogy az idegen fejében turkáljon. És ez talán így volt rendjén.
Meg
akarta kérdezni tőle, hogy ki ő és miért mosolyog rá, miért ül mellette, de nem
jutott szóhoz. Csak nézte a másikat, és némán állta pillantását.
A
zselézett hajú lány lassan zsebébe nyúlt, majd megfogva a másik vékony, gyönge
kis csuklóját, saját ölébe fektette kezét. A menekült értetlenül nézett rá, és azon
tűnődött, vajon miért nem fél. Talán az a piros csík lehetett az oka… Igen,
minden bizonnyal. Az a vörös tincs teljesen megbabonázta, és valamiért mérhetetlen
nyugalommal töltötte el bensőjét.
Mire
föleszmélt, a lány már nem volt sehol. Mintha egy mély álomból ébredt volna,
hitetlenkedve nézte bal karját, amely az előbb még egy különleges személy
ölében feküdt. Maga elé emelte, és kíváncsian szétnyitotta tenyerét. A markában
lapuló papír ötszázast meglátva szíve nagyot dobbant, szeme felragyogott, majd
egy őszinte mosoly ült ki arcára. Meghatottan, boldogan állt fel, és a
kasszához sétált, hogy megvegye a szabadulását jelentő jegyet. Szebb és jobb
élet várt rá, egy teljesen más helyen. Eljött az ő ideje, és ezt annak a
titokzatos lánynak köszönhette, akinek már nyomát sem látta… Köszönöm.
