2. Egy elhunyt lélek naplójából

Halottak napja. Ilyenkor az álszentség és megbánás egyaránt jelen van, mindenki más szándékokkal, más érzésekkel látogat a temetőkbe, ahol gyertyát gyújtanak, koszorút raknak a sírokra, majd állnak ott pár percig néma csöndben, miközben a holtakhoz szólnak.

            A sírkövön ülve lógatom lábaimat, és nézem az embereket, ahogy szeretteikre emlékeznek. A nap már lemenőben van, és mint csintalan művészpalánta, fokozatosan narancssárgára festi az égboltot, meghitté varázsolva ezzel a helyet. Egyre többen és többen özönlenek be a hatalmas vaskapun, és barangolják végig a sírok közti apró kis utakat, hogy eljussanak oda, ahova céljuk vezet.

     Egész nap itt várok, bár jól tudom, felesleges. Nem fog eljönni, ahogy soha ezelőtt… Magányosan lehajtom fejemet, és fülem mögé tűrök egy kósza tincset.

’Miért vagy ilyen szomorú?’ – hallok meg egy lágy, női hangot, mire azonnal felkapom a fejem. Egy fiatal lány áll velem szemben, és felém néz. No, bár nem néz a szemembe, határozottan nem a távolba mered, hanem felém fókuszál. Áh, csak nem! Megrázom fejem, és elnézek oldalra.

’Mi bánt?’ – hallom meg ismét hangját, és üveges szemeibe meredek.

’Te látsz engem?’ – kérdezem tőle némán, ahogy ő is tette.

’Látni nem látlak, de érzem, hogy ott ülsz a sírkő tetején, és valami nagyon elszomorít.’

’Elképesztő…’

’Ugyan! Csak egy kis figyelem kérdése.’

’De még ha látsz is, miért állsz szóba velem?’

’Gyere, tegyünk egy sétát.’

’Nem akarok!’ – fonom össze karjaimat durcásan.

’Kérlek, meséld el nekem a történeted!’

’Miért érdekel az téged?’

’Ha te elmeséled a tied, én is elmesélem az enyém. Na?’

’Jó, rendben, sétáljunk.’ – ugrok le a földre, és mellé állok. Maga elé mered, érzi jelenlétem. Kezem ráteszem vállára, mire megborzong. - ’Hihetetlen. Ritka az ilyen.’ – mondom, mire csak elmosolyodik, és elindul a szűk ösvényen.

’Ki vagy te?’ – kérdezi kedvesen.

’Az nem fontos, ahogy a történetem se. Csak egy átlagos sztori, nem érdemes időt pazarolni rá.’

’Mégis eljöttél.’

’Úgy sincs jobb dolgom.’

’Még nem látogattak meg téged… A sírodnál nem láttam se mécsest, se virágot, semmit.’

’Nem is fognak. Sose jött el. És soha nem is fog.’

’Szóval ezért voltál szomorú.’

’Igen.’

’Ezekben a napokban… Milyen ez a hely? Kérlek, mesélj róla!’

’Lehangoló. Túl sok a lélek, más napokon legalább nyugi van, de ilyenkor zsong az egész hely.’

’Milyen lelkek vannak itt többnyire?’

’Vegyes. Vannak megbékélt, nyugodt lelkek, akik ilyenkor visszajárnak, és megpróbálnak kapcsolatba lépni a szeretteikkel, vagy csak simán vigasztalják őket, átölelik, és mosolyognak. Mások, a háborgó lelkek például ott tesznek keresztbe az embernek, ahol tudnak. Nézz csak jobbra, a nagy gesztenyefa alatt megy egy férfi. Csak kövesd a szemeddel. Mit látsz?’

’Egy gesztenye esett a fejére.’

’Igen. Látod, ilyen és ehhez hasonló tettekkel próbálják felhívni magukra a figyelmet, bár vannak, akik csak szimplán szórakozásból teszik mindezt, úgymond a csíny kedvéért.’

’Hány éves vagy?’ – A hirtelen kérdés hallatán meglepődöm.

’Huszonnyolc évesen hagytam itt a fizikai síkot.’

’Hogyan?’

’Gyilkosság. A feleségem ölt meg. De ne értsd félre, baleset volt.’

’Baleset?’

’Ez hosszú… De ő azóta sem tudott megbocsájtani magának, ezért nem is jön el soha. Nem tud szembenézni azzal, amit tett.’

’Él még?’

’Minden bizonnyal. Különben tudnék róla, ha nem. Van egy lányunk. Gyönyörű kis lurkó, az anyja szemeit örökölte. Képtelen lenne magára hagyni. Legalább ő életben tartja…’

’Értem.’

’Ez a következő kategória, az elveszett lelkek, akik mindig itt dekkolnak, akik megragadtak a földi síkon, nem tudnak továbblépni, megbékélni. Itt vagyunk minden évben, majdnem minden nap, és csak várunk és várunk, hiába tudjuk, hogy fölösleges minden erőfeszítésünk.’

’Ez nagyon szomorú.’

’Az. De nincs mit tenni, ez van. Nos, végül csak elmeséltem a történetem, most te jössz. Ki vagy te, és miért csevegsz velem?’

’Csak egy átlagos lány vagyok, akit egyáltalán nem hoz lázba a halottak napja. Nem értem, miért ilyenkor kell a halottakkal foglalkozni, amikor itt van rá az egész év!’

’Másoknak csak ilyenkor jut rá esélyük, hogy kapcsolatba lépjenek az élőkkel úgy, hogy esetleg észre is vegyék őket. Ha belegondolsz, elég jó dolog szerintem.’

’Hm, igazad lehet. De én akkor sem vagyok ennek az egésznek a híve. Hideg van, sötét, és ettől a sok lélekjelenléttől megfájdul a fejem!’

’Haha, van benne valami. Neked, aki bármikor kapcsolatba tud lépni a holtakkal, ott van rá az egész év. Igazad lehet. És miért vagy itt?’

’A szüleim kijöttek, és amíg ők más sírokat látogatnak, addig én el szoktam kalandozni, meghallgatni különböző lelkek történeteit, vagy csak nézni, ahogy mások meghitten állnak egy kőtömb előtt, szeretem átérezni a békét, a fájdalmat, a megnyugvást.’

’Szép…’ – Nem tudok neki mást mondani. Szép, amit tesz, ugyanakkor… Nem találok rá megfelelő szavakat. Ahogy tízet üt az óra, a közeli templomban harangozni kezdenek, de nem a szokásos módon, hanem valami egész más dallam csendül fel. Elég szívszorító… A lány megáll, és összeráncolja homlokát, majd pár pillanat múlva erőltetett lépésekkel tovább halad.

’Szörnyű…’

’Mi?’ – nézek rá kíváncsian.

’Ez a harangszó. Érzem őket, és érzem, amit ők. Mindaz a kín, a fájdalom, a magány, az elveszettség… Mindez egyszerre járja át a szívemet, és mint egy erős kéz, fojtogat.’

’Fura…’

’Te nem érzed?’

’Én halott vagyok.’

’Oh, igaz is.’ – Körbenéz. – ’Vajon én vagyok itt az egyetlen, aki érzi ennek a súlyát? Sikítani tudnék attól a lelki fájdalomtól, amit most érzek.’ – És bár belül össze van törve, és szenved, kívülről erősnek és magabiztosnak tűnik, csak ha alaposabban megnézi az ember, látszik rajta, hogy kiverte a víz, és nehezen veszi a levegőt.

’Mit érzel? És most arra gondolok, hogy mit látsz.’

’Olyan érzés, mintha minden egyes lélek a sírja mellett állna, és szenvednének… Idegesít, hogy nem látom őket. Tudod… Régen láttam is őket, de mint minden gyermek, én is elvesztettem a képességeim nagy részét tizenhárom éves korom körül. Sokáig nem érdekelt, nem zavart, ám mostanában belegondoltam, és rájöttem, hogy hiányzik. Frusztrál a magatehetetlenség.’

’Érdekes ember vagy. Hány éves vagy?’

’Tizenhét.’ – Hirtelen oldalra pillant, és elmosolyodik. – ’Ne haragudj, de azt hiszem, mennem kell. Jó volt veled beszélgetni, köszönöm, hogy rám szántad ezt a kis időt.’

’Én köszönöm, hogy észrevettél, hogy foglalkoztál velem. Jól éreztem magam.’

’Légy jó, és kívánom, hogy egyszer meglátogasson…’ – int nekem, és a szüleihez csapódik. Elköszönnék, ám érzem, hogy már nem figyel, nem érez, nem lát.

            Szívem magánya lassan kezd ismét erőt venni rajtam, ezért úgy döntök, meghálálom neki a kedvességét, és azt, hogy ha csak fél órára is, de elfeledtette velem az egyedüllét érzetét. Leszakítok egy apró, fehér virágot, majd nézem, ahogy a szél odaröpíti elé, ő pedig meghatottan a kezébe veszi ajándékomat és nevetve megszagolja, végül kabátzsebébe csúsztatja, a szíve fölé.

1. Vörös tincs

A buszpályaudvar dohos, papírzsebkendőkkel és üres palackokkal teledobált várójában ült. A rozoga szék kelletlenül nyikordult meg alatta, ahogy felhúzta térdeit, hogy aztán átölelhesse azokat. Fekete, vállig érő csapzott haja a szemébe lógott, amit olykor meg-megpillanthatott a többi ember, bár látszólag senkit nem érdekelt. Az öreg fószerek részegen egyensúlyoztak az ülőkéken, mások veszekedtek, vagy épp kellemesen elcsevegtek. Pedig ha valaki belepillantott volna azokba a sötét, magányos szemekbe…

            A lány kezében egy kopott plüssnyúl lógott, melynek már csak egy gombszeme volt, az is a végét járta már. Hátán egy vékony táska csüngött, láthatóan nem volt benne sok minden. Szomorúan meredt maga elé, a földet pásztázta tekintetével.

      Sosem ismerte a szüleit, árvaházban nőtt fel. Sokáig tűrte a gonosz banyák sanyargatását, ám tizenhatodik életévét betöltve megelégelte, mikor születésnapján a moslékba nyomták a fejét, mindezt azért, mert nem akarta megenni a levest…

      Fogta a holmiját és lelépett. Bepakolta a számára legkedvesebb emlékeit: a nyuszit és egy kis labdát, amit az egyik barátjától kapott. Nem volt nála más, csak ennyi. Azt se tudta, hogy került oda, ahol most van, az útról csak homályos emlékei voltak. De azt tudta, hova akar menni, csak azt nem, hogy hogy jut el oda…

      Egy harmincas éveiben járó szőke nő sétált el előtte, belépve látóterébe. Ijedten pillantott fel rá, és azonnal megrohamozták a víziók.

A nő épp a szeretőjéhez készül. Habár van egy irtó sármos, gazdag férje, neki az nem elég. Ő kalandra vágyik, izgalmakra és élvezetekre. Szereti a gyerekeit, így hát nem hagyja ott élettársát, csupán félrelép minden kedden, csütörtökön és szombaton. Mert megteheti.

A tíz centis magassarkú eltűnt szeme elől, és mélyet sóhajtva lehunyta szemeit. Mindig is ez volt. Tudott mindent mindenkiről, akár akarta, akár nem. Már évek óta tudta, hogy valami nagyon nem stimmel vele, mivel túl sokat tud. Hamar megtanulta, mit mondhat el és mit nem, ám végül az tűnt a legésszerűbbnek, ha csöndben marad és megtart magának mindent.

      Azonban kíváncsiságának sosem tudott parancsolni, most is mohón futtatta végig pillantását a váróban dekkoló embertömegen. Kint a mínuszok járták már, így hát a szokottnál többen kerestek menedéket odabent.

      Hamarosan megállapodott tekintete egy roma fiún. Tizenkilencre saccolta, alaposan végignézte kopott farmerét és pulcsiját. Elgondolkozott, hogy nem fagy meg, majd átadta magát az információáradatnak.

A srác drogozik. Nem tud leállni a szerről, most is a díleréhez utazik. Gondok vannak a barátnőjével, akit folyamatosan lop. Egy apró kés lapul zsebében, mellyel még ő maga sem tudja, mit fog kezdeni.

A lány elkapta tekintetét, és inkább egy szemüveges, jól fésült fiúra nézett.

Kitűnő tanuló, okos, tehetséges. Csellózik, már a nyolcadik évét húzza a zeneiskolában. És bár kívülről nem látszik, belül rengeteg dolog nyomasztja. Elsősorban a szülei. Elege van az elvárásaikból, a követeléseikből; mikor ő mindent megtesz, és ő soha semmit nem kap cserébe. Elege van a „boldog családból”, amiben állítólag él. És van itt még valami. Titokban a saját neméhez vonzódik, és tudja jól, a szülei ezt sosem fogják elfogadni. Az apja azon nyomban kiherélné, majd kitagadná. Mehetne az utcára.

Együtt érzőn görbült le szája széle, majd inkább magára hagyta a fiút és a gondolatait.

      Úgy érezte, eleget hallott. Nem volt kíváncsi másokra, egyelőre. Magához szorította nyusziját, és végigfuttatta ujját a gomb töredezett szélén. Nem tudta, eljut-e valaha céljáig, vagy hogy mi is az ő célja. Álmában folyton ugyanarra a helyre ment, már kívülről tudta az odavezető utat.

      Egy rövid, lilás-fekete hajú lány ült le mellé, tizennyolcnak is kinézett, ugyanakkor tudta, hogy vele egyidős lehet csupán. Haja tüskékben meredt hátrafelé, elöl egy piros csík húzódott benne. Csinos arcán egy kedves mosoly jelent meg, ahogy barátságosan ránézett. A lány nem tudta mit akarhat, vagy miért ült le mellé, hiába nézte szürke, csillogó szemeit, nem érzett, nem hallott semmit. Mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, amely nem engedte, hogy az idegen fejében turkáljon. És ez talán így volt rendjén.

      Meg akarta kérdezni tőle, hogy ki ő és miért mosolyog rá, miért ül mellette, de nem jutott szóhoz. Csak nézte a másikat, és némán állta pillantását.

      A zselézett hajú lány lassan zsebébe nyúlt, majd megfogva a másik vékony, gyönge kis csuklóját, saját ölébe fektette kezét. A menekült értetlenül nézett rá, és azon tűnődött, vajon miért nem fél. Talán az a piros csík lehetett az oka… Igen, minden bizonnyal. Az a vörös tincs teljesen megbabonázta, és valamiért mérhetetlen nyugalommal töltötte el bensőjét.

            Mire föleszmélt, a lány már nem volt sehol. Mintha egy mély álomból ébredt volna, hitetlenkedve nézte bal karját, amely az előbb még egy különleges személy ölében feküdt. Maga elé emelte, és kíváncsian szétnyitotta tenyerét. A markában lapuló papír ötszázast meglátva szíve nagyot dobbant, szeme felragyogott, majd egy őszinte mosoly ült ki arcára. Meghatottan, boldogan állt fel, és a kasszához sétált, hogy megvegye a szabadulását jelentő jegyet. Szebb és jobb élet várt rá, egy teljesen más helyen. Eljött az ő ideje, és ezt annak a titokzatos lánynak köszönhette, akinek már nyomát sem látta… Köszönöm.