4. Fiction

           Csak bámultam a kezemben tartott tégelyre. A fehér festék csábítóan szólongatta lelkem sötétebbik részét, mondván: „Gyere, és tégy semmissé. Csak egy kis időre.” Ám én tudtam, hogy ez hazugság. Attól még, mert a színe változik, a bűn az bűn marad. A nap végeztével sem moshatom le magamról addigi tetteimet, mikor leszedem a felmázolt maszkot. Nem, ez nem ilyen egyszerű…

            Végül fogtam a szivacsot, kissé bevizeztem és végighúztam a por tetején, mely azonnal rá is tapadt. Üveges tekintettel bámultam az új lehetőséget nyújtó együttesre, és azon tűnődtem, miért is teszem ezt már megint? Mi értelme van még egy, újabb álarcot magamra ölteni, annak reményében, talán ebben végre fellelhetem saját énem?

            Talán rossz úton járok – futott végig elmémen a röpke gondolat, mely azonnal tovaszállt, helyén pedig nyugtalan üresség maradt. Tudtam, hogy a valódi énemet már régen elvesztettem, és újabb és újabb álcákkal próbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendben, önmagam vagyok, és boldogan, vagy épp boldogtalanul játszottam minden egyes kitalált szerepemet. Már egy ideje nem foglalkoztat, vajon helyesen cselekszem-e, hiszen csak próbáltam minél messzebb kerülni a valóságtól.

            Lassan egész arcom megszépült, ahogy az utolsó simításokkal hófehérre mázoltam azt. Most a fekete tusért nyúltam. Fekete… Mint a lelkem – mosolyodtam el, és már rutinszerűen húztam is a tökéletes ívet szemhéjamra. Legalább ehhez még értek.

            Egy óra múlva elkezdtem összepakolni a rendetlenséget, amit magam után hagytam. Feltakarítottam a festékpöttyöket, kidobtam a koszos vattákat, végül kezet mostam. Mire a folyamat végére értem, már erősebbnek éreztem magam. Úgy hittem, sikerült leküzdenem valamit.

            A szobámba érve szomjas koldusként nyúltam a fogason lógó kosztümért, hiszen már csak ez az egy volt, ami erőt adhatott nekem. Izgatottan bújtattam karom a köpenybe, majd összehúzva végleg elrejtettem előző, esetlen jellememet. Most erős voltam, határozott és legyőzhetetlen. Tekintetem az órára tévedt és rájöttem, hogy késésben vagyok. Gyorsan belebújtam cipőmbe, összepakoltam mindent, amit a gondosan, napokkal azelőtt írt listán láttam, és magam mögött bezárva az ajtót, útnak indultam.

            Mindent magam mögött hagytam, mint mindig. Most már egy új valaki voltam, ma egy új énem láthatott napvilágot. Gondosan alkalmazkodva karakterem személyiségéhez, útközben szépen lassan teljesen magamra öltöttem az álcám.

            Már messziről kiszúrtam a kanyargó sort, ám csak egy lesajnáló pillantásra méltattam őket, és elégedetten forgattam meg a csuklómon díszelgő belépőmet az új világba. Odaérve egyből megtaláltam barátomat, és gyorsan átbeszéltük mindazt, ami történt velünk legutóbbi találkozásunk óta. Ő az egyetlen, aki mindent tud rólam, mindent elnéz nekem, és bár anno visszautasítottam, mégis mellettem maradt.

            A nap egész jól kezdődött. Rengetegen állítottak meg képekért kuncsorogva, illetve rengeteg ismerős arcot láttam. Chh… A legtöbbje áruló, mind hátat fordított nekem eddig… - morogtam magamban, és inkább odébbálltam régi bandámtól. Nem akartam a közelükben lenni, senki közelébe nem akartam menni. Elegem volt már azokból a gondolatokból, melyeket miattuk szőttem, és persze a magamtól való undor miatt is. „Azért vagyok most itt, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom!” – emlékeztettem magam, és nyugodtságot színlelve álltam be a következő pózba. Mire kész volt a kép, ismét egy szívtelen kőszoborrá váltam, akinek egy napig nem kell öngyilkos gondolatokkal foglalkoznia.

            Sikeresen megtaláltam végre új barátaimat, akikre egyelőre még számíthatok, bár sosem tudhatja az ember, ki mikor szándékozza hátba szúrni, nem igaz? Velük töltöttem az egész napot, majdnem minden tökéletes volt, ám még ott volt Ő is…

            Úgy vélem, mindenkinek van egy gyengepontja, egyvalami, amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni, hiába küzd ellene foggal-körömmel, van, amin nem lehet változtatni. Gondosan felépített falam a másodperc törtrésze alatt omlott alá, mikor odajött hozzám és rám mosolygott. Homloka verejtékezett a meleg idő és a paróka következtében, ő pedig nevetve törölte meg azt, miközben szemem lejjebb siklott. Oly ismerős szeme kedvesen csillogott rám, pisze orra alatt felfelé ívelő szája pedig csókra csábított.

            Kocsányon lógó szemekkel bámultam rá, mikor pedig elköszönt és hátat fordított, akaratlanul is végigfuttattam szemem minden egyes domborulatán, amit cosplaye még inkább kiemelt. „Ne bámuld már ennyire feltűnően!” – korholt le legjobb barátom, mire észbe kaptam, és már vissza is építettem mindent, amit miatta elveszítettem. Mindig ez történt… Elég volt csak rám néznie, elég volt, ha csak én ránézhettem, azonnal összedőlt minden álcám, minden falamat le tudta rombolni a puszta jelenlétével is.

            Szerettem őt, már több mint egy teljes éve, és bár megajándékozott életem legszebb egy hónapjával, és pontosan tudom, hogy már nincs tovább, én nem tudok lemondani róla. Akarom őt, a magaménak akarom tudni, vele feküdni és mellette ébredni minden nap. Érezni illatát, meleg ölelését; hallani csodás kacaját; piruló arcát nézni mikor bókolok neki; elhalmozni ajándékokkal; és mindent megtenni érte, amit csak kér.

            Képzeletben lekevertem magamnak egy pofont, és zakatoló szívvel eltűntem a lánymosdóban. Mindig ez történt… Miért nem tudom már elfelejteni őt? Mindig ott kísért elmémben a gondolat, mi lett volna, ha anno nem lettem volna akkora marha, ha nem rontom el az egészet önzőségemmel és makacsságommal. Én újrakezdeném bármikor, de ő már nem akarja. Ő már túl van rajtam, és én ezt pontosan tudom.

            Riadtan néztem szembe tükörképemmel, mely gúnyosan, lenézően szembesített ismételten a gyengeségemmel. Legszívesebben behúztam volna egyet annak a valakinek a tükör túloldalán, de túl gyenge voltam, túl… emberi.

           

            Hazaérve már a könnyeimmel küszködve csoszogtam el a fürdőszobáig, hogy lemossam magamról a festéket. Útközben levetettem a ruhám, és bár fáztam a harminc fokban, tudtam, hogy ez csak az elmém játéka. Kezdtem feladni a küzdelmet, szívem még mindig egyenetlenül vert bordáim zárt kalitkájában, én pedig lassan kezdtem visszanyerni eredeti bőrszínem.

            Könnyeim elvegyültek a csapvíz tömény áramlásában, és már megint azon kezdtem tűnődni, vajon hiányoznék-e egyáltalán valakinek, ha itt és most a vízbe fojtanám magam. Nem. Nem szabad feladnom, hiszen megígértem neki, hogy élni fogok! De vajon mi értelme volt ennek az ígéretnek?

            Telefonom épp abban a pillanatban csörrent meg a mi dalunkat játszva, mikor már kezdtem elveszíteni a fejem – megint. Megtörölve arcom, kezembe vettem a készüléket. Ő írt: „Jó volt látni ma téged :)” Percekig bámultam a kijelzőre, majd lerogytam, és hátamat a jéghideg csempének döntöttem. Felhúztam térdeimet és hagytam, hogy hajam eltakarja arcom, elszigetelve engem a külvilágtól.

            Zokogásom és szaggatott lélegzetvételem elveszetten visszhangzott az üres lakásban, mint néma segélykiáltásom lelkem legmélyén, miközben egy kétségbeesett hang valahonnan egészen mélyről azt suttogta: „Ki vagyok Én?”

3. Eper, melyhez vér tapad

- Mondd, Tsukasa, emlékszel még mit mondtál, mikor elmentél? – kérdeztem tőle és ölébe fészkeltem magam.

- Sok mindent mondtam. Mire gondolsz pontosan? – ölelte át derekam.

- Azt kérted tőlem, gyűjtsek epreket – hajtottam fejem nyakhajlatába és mélyet szippantottam az oly ismerős illatból. Két év után először karolhattam át újra nyakát, ölelhettem át testét és érezhettem izmos karjait körém fonódni. – Annyira hiányoztál – sóhajtottam.

- És gyűjtöttél?

- Igen! – Felpattantam és kihúztam a fiókot, melyben a több száz kép hevert, amelyeket távolléte alatt lőttem. Letettem őket az asztalra és odaadtam neki az elsőt.

- Emlékszel? Mikor először láttalak, ez az epres póló volt rajtad. – Boldogan figyeltem, ahogy széles, nosztalgikus mosoly ült ki arcára, majd félretéve a képet, nyújtotta kezét a következőért. – Ezt a hajcsatot azután vettem, hogy összejöttünk, és még mindig megvan – mutattam a frufrumat eltűrő kis műanyag gyümölcsre, mire maga mellé húzott és megpuszilta arcom.

- Aztán? – Kezébe nyomtam a következő képet, azt pedig még sok másik követte, én pedig mindegyiknek elmeséltem a történetét. Voltak szomorú és vidám sztorik egyaránt, elvégre ez a két év nélküle nem volt felhőtlenül boldog időszak a számomra.

- Hát ez hol készült? – kérdezte, egy eper alakú rajzot látva.

- Azt az egyik kollégám kislánya rajzolta. Hát nem édes?

- És ez?

- Azt a játszótéren találtam, telerakták a mászóka falát eprekkel.

- Ez?

- Ezt a nyakláncot akkor vettem, amikor sokat éjszakáztam. Azért, hogy jobb kedvem legyen – mutattam meg neki életnagyságban is a nyakamban csüngő ékszert, amit kezébe is vett, és alaposan megnézte magának.

- Nagyon aranyos – mosolyodott el, és csókot lehelt a medálra.

- Hát ezt miért kapta?

- Mert vigyázott rád, amíg én nem tudtam – simogatta meg arcom, én pedig megfogtam kezét és megpusziltam azt.

- De most már itt vagy megint, és ez a lényeg.

- Igen.

- Egyébként jól sikerült az üzleti út?

- Igen, teljes siker! – Elégedett vigyorát látva szinte el is felejtettem, hogy valaha távol volt tőlem. Mintha csak két napra ment volna, annyira emlékszem mindenre! Az összes együtt töltött percre, éjszakára, sétára a parkban, heves csókjaira a naplementében, forró öleléseire, apró gesztusaira, melyekkel tudatta velem, mennyire fontos vagyok neki.

- Annyira örülök, hogy végre itt vagy! – mondtam, arcát fürkészve. Néztem, ahogy lassan rám emelte csintalanul csillogó szemeit, majd figyeltem, ahogy felemelte karját és fülem mögé tűrt egy kósza tincset. Mindig ezt csinálta. Sosem tudta szavakba önteni az érzéseit, legtöbbször így reagálta le a dolgokat. Mindig is a tettek embere volt, ugyanakkor romantikus lélek, szóval feltalálta magát, nem egyszer lepett már meg furábbnál édesebb dolgokkal.

- Ez meg…? – rakott elém egy képet, ahol egy vérpiros eper látszott, mellette egy sorszámmal.

- Ah igaz is… - sütöttem le szememet. – Tudod, hogy nem beszélhetnék a munkámról, de az a helyzet, hogy már vagy két éve üldözünk valakit. Mi csak Epres gyilkosnak hívjuk, mert sosem hagy semmi bizonyítékot, csak egy epret a helyszínen. Főleg vezérigazgatókra és cégek fejeseire vadászik. Tippeltünk már yakuzára is, de ők más módszerekkel dolgoznak.

- És semmi nyoma?

- Semmi nyoma – húztam el kelletlenül számat, és elveszetten meredtem a képre. Mégis ki az az elmebeteg, aki eperrel jelez?!

- Hány embert ölt már meg?

- Huszonnégyet. Havonta egyet. És minden hónapban azon a napon öl, ahányadik hónap van az évben. Kissé elmebeteg. De mindezek ellenére még mindig nem jöttünk rá ki az, vagy ki lesz a következő áldozat. Kiszámíthatatlan.

- És mi a módszer?

- Mérgezés. Nekem van egy elméletem, miszerint valahogy a közelébe kerül a fejeseknek és tesz valamit az italukba. De mindig idegen pályán történik az eset. Van, amikor az irodájukban és van, amikor pedig a saját lakásukon ölik meg őket. Véleményem szerint lehet szó akár egy kamu állásinterjúról, akár csak egy beszélgetésről, de mindenképpen üzletembert keresünk. Máskülönben szinte lehetetlen ezeknek a nagy neveknek a közelébe kerülni.

- Iparág?

- Mobilgyártó cégek, ahol te is dolgozol. Szóval légy óvatos, nem akarom, hogy bajod essen. Talán nem is baj, hogy elutaztál, legalább addig nem voltál veszélyben – öleltem meg.

- Hm.

- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!

- Ígérem – szorított magához, ezzel egy időben pedig valami éles szúródott a hátamba. Felkiáltottam a fájdalomtól és felnéztem Tsukasára. – Sajnálom – mondta hűvösen, és még mélyebbre tolta a tőrt.

- M…Miért? – nyögtem, ahogy látásom kezdett homályosulni.

- Hibát követtem el, és már nem tudom helyrehozni… Kényszerítettek rá, nem volt választásom. Sajnálom.

Hitetlenkedve néztem a férfira, akit egész életemben szerettem… Hogy ő képes lett volna megölni huszonnégy embert? Nem, ezt nem akartam elhinni!

- Azért hagytam ott az epret, hátha rájössz és eltaszítasz magadtól, amíg még nem késő, de látom pont az ellenkezőjét értem el vele.

Miért?

- Szeretlek.

Annyi minden lett volna, amit még el akartam neki mondani, hiszen még csak most mondta ki először ezt az egy szót, amire évek óta vártam. Ám mindazok ellenére, amiket tett, ez az egy szó képes volt megnyugtatni háborgó lelkem és újra elöntött a mérhetetlen szeretet, amit iránta éreztem. Csak azt nem értettem, miért volt erre szükség? Talán meg tudtuk volna oldani… Összeszedve a maradék erőmet, felköhögve egy kis vért, szemébe néztem és mosolyogva így szóltam:

- Örökké…

2. Egy elhunyt lélek naplójából

Halottak napja. Ilyenkor az álszentség és megbánás egyaránt jelen van, mindenki más szándékokkal, más érzésekkel látogat a temetőkbe, ahol gyertyát gyújtanak, koszorút raknak a sírokra, majd állnak ott pár percig néma csöndben, miközben a holtakhoz szólnak.

            A sírkövön ülve lógatom lábaimat, és nézem az embereket, ahogy szeretteikre emlékeznek. A nap már lemenőben van, és mint csintalan művészpalánta, fokozatosan narancssárgára festi az égboltot, meghitté varázsolva ezzel a helyet. Egyre többen és többen özönlenek be a hatalmas vaskapun, és barangolják végig a sírok közti apró kis utakat, hogy eljussanak oda, ahova céljuk vezet.

     Egész nap itt várok, bár jól tudom, felesleges. Nem fog eljönni, ahogy soha ezelőtt… Magányosan lehajtom fejemet, és fülem mögé tűrök egy kósza tincset.

’Miért vagy ilyen szomorú?’ – hallok meg egy lágy, női hangot, mire azonnal felkapom a fejem. Egy fiatal lány áll velem szemben, és felém néz. No, bár nem néz a szemembe, határozottan nem a távolba mered, hanem felém fókuszál. Áh, csak nem! Megrázom fejem, és elnézek oldalra.

’Mi bánt?’ – hallom meg ismét hangját, és üveges szemeibe meredek.

’Te látsz engem?’ – kérdezem tőle némán, ahogy ő is tette.

’Látni nem látlak, de érzem, hogy ott ülsz a sírkő tetején, és valami nagyon elszomorít.’

’Elképesztő…’

’Ugyan! Csak egy kis figyelem kérdése.’

’De még ha látsz is, miért állsz szóba velem?’

’Gyere, tegyünk egy sétát.’

’Nem akarok!’ – fonom össze karjaimat durcásan.

’Kérlek, meséld el nekem a történeted!’

’Miért érdekel az téged?’

’Ha te elmeséled a tied, én is elmesélem az enyém. Na?’

’Jó, rendben, sétáljunk.’ – ugrok le a földre, és mellé állok. Maga elé mered, érzi jelenlétem. Kezem ráteszem vállára, mire megborzong. - ’Hihetetlen. Ritka az ilyen.’ – mondom, mire csak elmosolyodik, és elindul a szűk ösvényen.

’Ki vagy te?’ – kérdezi kedvesen.

’Az nem fontos, ahogy a történetem se. Csak egy átlagos sztori, nem érdemes időt pazarolni rá.’

’Mégis eljöttél.’

’Úgy sincs jobb dolgom.’

’Még nem látogattak meg téged… A sírodnál nem láttam se mécsest, se virágot, semmit.’

’Nem is fognak. Sose jött el. És soha nem is fog.’

’Szóval ezért voltál szomorú.’

’Igen.’

’Ezekben a napokban… Milyen ez a hely? Kérlek, mesélj róla!’

’Lehangoló. Túl sok a lélek, más napokon legalább nyugi van, de ilyenkor zsong az egész hely.’

’Milyen lelkek vannak itt többnyire?’

’Vegyes. Vannak megbékélt, nyugodt lelkek, akik ilyenkor visszajárnak, és megpróbálnak kapcsolatba lépni a szeretteikkel, vagy csak simán vigasztalják őket, átölelik, és mosolyognak. Mások, a háborgó lelkek például ott tesznek keresztbe az embernek, ahol tudnak. Nézz csak jobbra, a nagy gesztenyefa alatt megy egy férfi. Csak kövesd a szemeddel. Mit látsz?’

’Egy gesztenye esett a fejére.’

’Igen. Látod, ilyen és ehhez hasonló tettekkel próbálják felhívni magukra a figyelmet, bár vannak, akik csak szimplán szórakozásból teszik mindezt, úgymond a csíny kedvéért.’

’Hány éves vagy?’ – A hirtelen kérdés hallatán meglepődöm.

’Huszonnyolc évesen hagytam itt a fizikai síkot.’

’Hogyan?’

’Gyilkosság. A feleségem ölt meg. De ne értsd félre, baleset volt.’

’Baleset?’

’Ez hosszú… De ő azóta sem tudott megbocsájtani magának, ezért nem is jön el soha. Nem tud szembenézni azzal, amit tett.’

’Él még?’

’Minden bizonnyal. Különben tudnék róla, ha nem. Van egy lányunk. Gyönyörű kis lurkó, az anyja szemeit örökölte. Képtelen lenne magára hagyni. Legalább ő életben tartja…’

’Értem.’

’Ez a következő kategória, az elveszett lelkek, akik mindig itt dekkolnak, akik megragadtak a földi síkon, nem tudnak továbblépni, megbékélni. Itt vagyunk minden évben, majdnem minden nap, és csak várunk és várunk, hiába tudjuk, hogy fölösleges minden erőfeszítésünk.’

’Ez nagyon szomorú.’

’Az. De nincs mit tenni, ez van. Nos, végül csak elmeséltem a történetem, most te jössz. Ki vagy te, és miért csevegsz velem?’

’Csak egy átlagos lány vagyok, akit egyáltalán nem hoz lázba a halottak napja. Nem értem, miért ilyenkor kell a halottakkal foglalkozni, amikor itt van rá az egész év!’

’Másoknak csak ilyenkor jut rá esélyük, hogy kapcsolatba lépjenek az élőkkel úgy, hogy esetleg észre is vegyék őket. Ha belegondolsz, elég jó dolog szerintem.’

’Hm, igazad lehet. De én akkor sem vagyok ennek az egésznek a híve. Hideg van, sötét, és ettől a sok lélekjelenléttől megfájdul a fejem!’

’Haha, van benne valami. Neked, aki bármikor kapcsolatba tud lépni a holtakkal, ott van rá az egész év. Igazad lehet. És miért vagy itt?’

’A szüleim kijöttek, és amíg ők más sírokat látogatnak, addig én el szoktam kalandozni, meghallgatni különböző lelkek történeteit, vagy csak nézni, ahogy mások meghitten állnak egy kőtömb előtt, szeretem átérezni a békét, a fájdalmat, a megnyugvást.’

’Szép…’ – Nem tudok neki mást mondani. Szép, amit tesz, ugyanakkor… Nem találok rá megfelelő szavakat. Ahogy tízet üt az óra, a közeli templomban harangozni kezdenek, de nem a szokásos módon, hanem valami egész más dallam csendül fel. Elég szívszorító… A lány megáll, és összeráncolja homlokát, majd pár pillanat múlva erőltetett lépésekkel tovább halad.

’Szörnyű…’

’Mi?’ – nézek rá kíváncsian.

’Ez a harangszó. Érzem őket, és érzem, amit ők. Mindaz a kín, a fájdalom, a magány, az elveszettség… Mindez egyszerre járja át a szívemet, és mint egy erős kéz, fojtogat.’

’Fura…’

’Te nem érzed?’

’Én halott vagyok.’

’Oh, igaz is.’ – Körbenéz. – ’Vajon én vagyok itt az egyetlen, aki érzi ennek a súlyát? Sikítani tudnék attól a lelki fájdalomtól, amit most érzek.’ – És bár belül össze van törve, és szenved, kívülről erősnek és magabiztosnak tűnik, csak ha alaposabban megnézi az ember, látszik rajta, hogy kiverte a víz, és nehezen veszi a levegőt.

’Mit érzel? És most arra gondolok, hogy mit látsz.’

’Olyan érzés, mintha minden egyes lélek a sírja mellett állna, és szenvednének… Idegesít, hogy nem látom őket. Tudod… Régen láttam is őket, de mint minden gyermek, én is elvesztettem a képességeim nagy részét tizenhárom éves korom körül. Sokáig nem érdekelt, nem zavart, ám mostanában belegondoltam, és rájöttem, hogy hiányzik. Frusztrál a magatehetetlenség.’

’Érdekes ember vagy. Hány éves vagy?’

’Tizenhét.’ – Hirtelen oldalra pillant, és elmosolyodik. – ’Ne haragudj, de azt hiszem, mennem kell. Jó volt veled beszélgetni, köszönöm, hogy rám szántad ezt a kis időt.’

’Én köszönöm, hogy észrevettél, hogy foglalkoztál velem. Jól éreztem magam.’

’Légy jó, és kívánom, hogy egyszer meglátogasson…’ – int nekem, és a szüleihez csapódik. Elköszönnék, ám érzem, hogy már nem figyel, nem érez, nem lát.

            Szívem magánya lassan kezd ismét erőt venni rajtam, ezért úgy döntök, meghálálom neki a kedvességét, és azt, hogy ha csak fél órára is, de elfeledtette velem az egyedüllét érzetét. Leszakítok egy apró, fehér virágot, majd nézem, ahogy a szél odaröpíti elé, ő pedig meghatottan a kezébe veszi ajándékomat és nevetve megszagolja, végül kabátzsebébe csúsztatja, a szíve fölé.

1. Vörös tincs

A buszpályaudvar dohos, papírzsebkendőkkel és üres palackokkal teledobált várójában ült. A rozoga szék kelletlenül nyikordult meg alatta, ahogy felhúzta térdeit, hogy aztán átölelhesse azokat. Fekete, vállig érő csapzott haja a szemébe lógott, amit olykor meg-megpillanthatott a többi ember, bár látszólag senkit nem érdekelt. Az öreg fószerek részegen egyensúlyoztak az ülőkéken, mások veszekedtek, vagy épp kellemesen elcsevegtek. Pedig ha valaki belepillantott volna azokba a sötét, magányos szemekbe…

            A lány kezében egy kopott plüssnyúl lógott, melynek már csak egy gombszeme volt, az is a végét járta már. Hátán egy vékony táska csüngött, láthatóan nem volt benne sok minden. Szomorúan meredt maga elé, a földet pásztázta tekintetével.

      Sosem ismerte a szüleit, árvaházban nőtt fel. Sokáig tűrte a gonosz banyák sanyargatását, ám tizenhatodik életévét betöltve megelégelte, mikor születésnapján a moslékba nyomták a fejét, mindezt azért, mert nem akarta megenni a levest…

      Fogta a holmiját és lelépett. Bepakolta a számára legkedvesebb emlékeit: a nyuszit és egy kis labdát, amit az egyik barátjától kapott. Nem volt nála más, csak ennyi. Azt se tudta, hogy került oda, ahol most van, az útról csak homályos emlékei voltak. De azt tudta, hova akar menni, csak azt nem, hogy hogy jut el oda…

      Egy harmincas éveiben járó szőke nő sétált el előtte, belépve látóterébe. Ijedten pillantott fel rá, és azonnal megrohamozták a víziók.

A nő épp a szeretőjéhez készül. Habár van egy irtó sármos, gazdag férje, neki az nem elég. Ő kalandra vágyik, izgalmakra és élvezetekre. Szereti a gyerekeit, így hát nem hagyja ott élettársát, csupán félrelép minden kedden, csütörtökön és szombaton. Mert megteheti.

A tíz centis magassarkú eltűnt szeme elől, és mélyet sóhajtva lehunyta szemeit. Mindig is ez volt. Tudott mindent mindenkiről, akár akarta, akár nem. Már évek óta tudta, hogy valami nagyon nem stimmel vele, mivel túl sokat tud. Hamar megtanulta, mit mondhat el és mit nem, ám végül az tűnt a legésszerűbbnek, ha csöndben marad és megtart magának mindent.

      Azonban kíváncsiságának sosem tudott parancsolni, most is mohón futtatta végig pillantását a váróban dekkoló embertömegen. Kint a mínuszok járták már, így hát a szokottnál többen kerestek menedéket odabent.

      Hamarosan megállapodott tekintete egy roma fiún. Tizenkilencre saccolta, alaposan végignézte kopott farmerét és pulcsiját. Elgondolkozott, hogy nem fagy meg, majd átadta magát az információáradatnak.

A srác drogozik. Nem tud leállni a szerről, most is a díleréhez utazik. Gondok vannak a barátnőjével, akit folyamatosan lop. Egy apró kés lapul zsebében, mellyel még ő maga sem tudja, mit fog kezdeni.

A lány elkapta tekintetét, és inkább egy szemüveges, jól fésült fiúra nézett.

Kitűnő tanuló, okos, tehetséges. Csellózik, már a nyolcadik évét húzza a zeneiskolában. És bár kívülről nem látszik, belül rengeteg dolog nyomasztja. Elsősorban a szülei. Elege van az elvárásaikból, a követeléseikből; mikor ő mindent megtesz, és ő soha semmit nem kap cserébe. Elege van a „boldog családból”, amiben állítólag él. És van itt még valami. Titokban a saját neméhez vonzódik, és tudja jól, a szülei ezt sosem fogják elfogadni. Az apja azon nyomban kiherélné, majd kitagadná. Mehetne az utcára.

Együtt érzőn görbült le szája széle, majd inkább magára hagyta a fiút és a gondolatait.

      Úgy érezte, eleget hallott. Nem volt kíváncsi másokra, egyelőre. Magához szorította nyusziját, és végigfuttatta ujját a gomb töredezett szélén. Nem tudta, eljut-e valaha céljáig, vagy hogy mi is az ő célja. Álmában folyton ugyanarra a helyre ment, már kívülről tudta az odavezető utat.

      Egy rövid, lilás-fekete hajú lány ült le mellé, tizennyolcnak is kinézett, ugyanakkor tudta, hogy vele egyidős lehet csupán. Haja tüskékben meredt hátrafelé, elöl egy piros csík húzódott benne. Csinos arcán egy kedves mosoly jelent meg, ahogy barátságosan ránézett. A lány nem tudta mit akarhat, vagy miért ült le mellé, hiába nézte szürke, csillogó szemeit, nem érzett, nem hallott semmit. Mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, amely nem engedte, hogy az idegen fejében turkáljon. És ez talán így volt rendjén.

      Meg akarta kérdezni tőle, hogy ki ő és miért mosolyog rá, miért ül mellette, de nem jutott szóhoz. Csak nézte a másikat, és némán állta pillantását.

      A zselézett hajú lány lassan zsebébe nyúlt, majd megfogva a másik vékony, gyönge kis csuklóját, saját ölébe fektette kezét. A menekült értetlenül nézett rá, és azon tűnődött, vajon miért nem fél. Talán az a piros csík lehetett az oka… Igen, minden bizonnyal. Az a vörös tincs teljesen megbabonázta, és valamiért mérhetetlen nyugalommal töltötte el bensőjét.

            Mire föleszmélt, a lány már nem volt sehol. Mintha egy mély álomból ébredt volna, hitetlenkedve nézte bal karját, amely az előbb még egy különleges személy ölében feküdt. Maga elé emelte, és kíváncsian szétnyitotta tenyerét. A markában lapuló papír ötszázast meglátva szíve nagyot dobbant, szeme felragyogott, majd egy őszinte mosoly ült ki arcára. Meghatottan, boldogan állt fel, és a kasszához sétált, hogy megvegye a szabadulását jelentő jegyet. Szebb és jobb élet várt rá, egy teljesen más helyen. Eljött az ő ideje, és ezt annak a titokzatos lánynak köszönhette, akinek már nyomát sem látta… Köszönöm.