8. A csipkés bugyiban

 Ez A csipkés bugyi halála című történet másik változata, de felhívom mindenki figyelmét, szigorúan +18, illetve nem épp hetero tartalom. A hangsúly az őrületen van, tehát aki úgy érzi, sok lesz neki, az ne vágjon bele.

                Három éve költöztem a környékre, mikor áthelyezték az irodánkat a belvárosba. Máig emlékszem a napra, mikor először megláttam. Rövid, világosbarna haja válláig ért, szoknyája ránc nélkül simult hosszú, vékony lábaira. Keblein megfeszülő, frissen vasalt ingét csak egy zakó rejtette el a kíváncsi tekintetek elől, magassarkúja pedig még elegánsabbá tette az összképet. Ahogy megrázkódott a vonat, és néhány tincs az arcába hullt, inkább füle mögé tűrve tette láthatóvá patkó alakú ékszerét. Édesanyám mindig azt mondta, ha a patkó szárai felfele mutatnak, a szerencse nem folyhat ki belőle. Elnézve a nőt, tényleg szerencsésnek gondoltam, hiszen gyönyörű volt, szebb, mint bárki, akit eddig láttam.
                Ezt követően minden reggel ugyanazzal a vonattal jöttem, és titkon figyeltem. Ámultam tökéletességén, frissen manikűrözött körmein, ajkain megcsillanó rúzsán, haja egyenességén, szeme kedves ívén… Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, egyre inkább erősödött bennem a késztetés, hogy leszólítsam és hallhassam végre hangját, láthassam gesztusait, pillantását az enyémbe fúródni. Meg akartam érinteni, a közelébe kerülni.
                Egy nap, a tömegben megérintettem karját. Ő láthatóan nem vette észre, vagy csak szimplán nem érdekelte, nem tudom, az én szívem azonban hevesen kezdett verni, arcomra pedig pír szökött. Lenyűgözött puha bőrének tapintása, annak selymessége, finomsága. Biztos voltam benne, hogy minden nap testápolózza magát. Utána egész nap ez járt a fejemben, tekintetem újra és újra kezemre tévedt, és felidéztem az emléket. Álmodozásomnak hála kicsit elhúzódott a jelentésem leadása, ezért ki kellett hagyjam az ebédet. A szomszédos irodaházra pillantva azonban megláttam Őt az egyik nyitott ablakon át, amint kigombolja ingét és leveti cipőjét. Ahogy mély levegőt vett, és fáradtan orrnyergét masszírozta, úgy éreztem, teljesen beleestem. Meg akartam ismerni, át akartam ölelni, megcsókolni, és eggyé válni vele… Gyorsan körbepillantva megbizonyosodhattam róla, hogy rajtam kívül más már nem tartózkodott a helyiségben, így nyugodt szívvel nyúltam szoknyám alá…
                Később már azt is kifigyeltem, mikor végez a munkában, és pár hét múlva néha már vele is mehettem haza. Péntekenként pedig követtem egy közeli étterembe, ahol vacsoráját fogyasztotta – egyedül. Biztos voltam benne, hogy nincs senkije, hiszen sosem keresték telefonon, még péntek este sem. Én persze szívesen hazakísértem volna, mellette lettem volna magányos perceiben, főztem volna neki egy finom teát, megmasszíroztam volna elgémberedett vállait, aztán egyesével, szépen lassan megszabadítottam volna ruháitól, és reggelig szerettem volna…
                Mikor nem láttam reggelente a vonaton, mindig aggódtam érte, és reméltem, hogy csak a betegség döntötte le a lábáról kis időre, esetleg üzleti út miatt volt távol. Lassan már a munkára is alig tudtam koncentrálni, annyira lekötötték a gondolataimat vágyaim és képzelgéseim, egyre többször szidtak le az irodában, ám engem ez cseppet sem érdekelt.
                Hétről hétre végül megtanultam megosztani időm és figyelmem a munka és a szerelem között, eredményeim pedig ismét stabilan megfelelőek lettek. Elterelve tehát a gyanút magamról, újult erővel vethettem magam a hőn áhított nő után. Spórolt pénzem egy jobb minőségű fényképezőgépre költve, immár meg is örökíthettem gyönyörű mosolyát, tökéletes arcát, ragyogó íriszeit. Később már a hétvégéimet is a lakása előtt várva töltöttem, kapucni és napszemüveg mögé rejtve valódi kilétem. A képeket végül előhívtam, és külön galériát rendeztem be nekik. Esténként csak leültem és csodáltam minden egyes porcikáját, miközben szabadjára engedtem fantáziám…        Talán a második év vége fele történhetett, mikor a szokásosnál is többen voltunk a vonaton, és már nekem sem jutott ülőhely reggel, így az ajtó közelében húztam meg magam. Mikor felszállt, tekintetünk találkozott egy másodpercre, majd befordult elém. Szívem már a torkomban dobogott, ahogy megéreztem vaníliaillatú parfümjét, a sok ember pedig, ahogy bepréselődtek a kocsiba, teljesen egymásnak nyomtak minket. Nagyjából egymagasak voltunk, így tökéletes rálátásom nyílt nyaka kecses ívére, miközben testem minden részletével érezhettem őt. Formás feneke nekem nyomódva kacérkodott képzeletemmel, miközben erőt véve magamon igyekeztem gondolataimat magamban tartani. Nemrég levágott haja azonban még inkább odavonzotta tekintetem, nyaka pedig csábítóan hívogatta ajkaimat, egyre jobban vágytam rá, hogy végigcsókolhassak rajta. Át akartam ölelni, végigsimítani combján, fel szoknyája alá, és nyakát harapdálva, mellével játszva, a mennyekbe röpíteni ujjaimmal.
                Testem már csak a puszta gondolattól is teljesen felhevült, és odalent is kezdett nedvessé válni a helyzet. Már háromszor téptem le róla ruháit és tettem magamévá elmém rejtett zugaiban, mire végre megérkeztünk. Próbáltam a lehető legmesszebb kerülni tőle, és amint beértem az irodaházba, bezárkóztam az első utamba kerülő mosdóba, hogy az égető forróság közé furakodva enyhíthessek sajgón érte sikító vágyamon…
                Kezdtem úgy érezni, már nem bírom tovább. Minél jobban elhatalmasodott rajtam a magány, annál jobban vágytam Rá. Nem feltétlen akartam, hogy érzéseim viszonzásra találjanak, örömmel hagytam volna neki, hogy kihasználjon – bárhol, bármikor, bármeddig. Ha csak egy percre is, de magaménak akartam tudni.
                Feszültségem napról napra nőtt, hiába tudtam már róla mindent, hála magándetektívemnek, mégsem lehettem elégedett. Az sem segített, mikor leszólítottam az utcán, útbaigazítást kérve, vagy ha ugyanabban a bevásárlóközpontban szereztem be a napi szükséges élelmiszereket. Sosem vett észre igazán… Nem értettem, miért nem tudok a közelébe kerülni. Már az is felmerült bennem, hogy bepasizott, ám tudtam, hogy ez nem lehet igaz, hiszen állandóan figyeltem. Ugyanakkor… Még mindig ott a kérdés, mi lesz, ha mégis. Mi lesz, ha talál valakit, akit velem ellentétben hajlandó észrevenni, aki felé hajlandó nyitni, akibe beleszeret? És akinek odaadja magát? Nem, ezt képtelen lettem volna elviselni, nem, ezt nem akartam látni! Nélküle nem lett volna értelme az életemnek, nélküle nem akartam élni! Azonban… Eddig sem volt az enyém, egy pillanatra sem… És nem is lesz… Volt hát így értelme ennek az egésznek?!
                Depresszív gondolataim csak sodortak maguk alá, a pontot az i-re pedig az tette fel, mikor egyik férfi kollégája kikísérte az állomásra. Elviselhetetlen erejű fájdalom és gyűlölet kezdte mardosni szívem, dühös voltam és féltékeny. Dühös, amiért ilyen könnyen a közelébe tudott férkőzni, és féltékeny, mert nekem ezt eddig nem sikerült elérnem. Érzéseim szépen lassan emésztettek fel belülről, már az őrület határára sodródtam, mikor eldöntöttem. Elegem lett az egészből, ott és akkor be akartam fejezni. Nem bírtam tovább. Már belefáradtam a küzdésbe, még ha testem jobban és jobban vágyott is Rá. Már nem bírtam tovább… Véget kellett vessek ennek.

                Újabb reggel, újabb nap: Felkeltem, letusoltam, megmostam a fogam, és bár a fogkefémet sikeresen a szennyeskosárba dobtam, látszólag ez is úgy indult, mint a többi. Előkotortam a nemrég vett, méregdrága csipkés alsónemű-szettem, melyet különleges alkalmakra tartogattam. Boldogan bújtam bele, majd felöltve kosztümöm, útnak indultam.  Reggelire szokás szerint nem volt már időm, mert túl sokat szöszmötöltem a sminkeléssel, ezért az állomáson vettem valami apróságot, a vonatra várva pedig gyorsan meg is ettem. Furcsán nyugodtnak éreztem magam, jobban belegondolva már évek óta nem éreztem ekkora békét a lelkemben.
                Mikor beértem munkahelyemre, csak elfoglaltam asztalom, és elfogyasztottam reggeli kávémat. Hajam megigazgattam az asztalon álló apró tükörben, és magamra mosolyogtam. Nem éreztem félelmet, sem bizonytalanságot. Alig vártam az ebédszünetet, tűkön ülve feledkeztem bele a papírmunkába.
                Végül kiürült az iroda, én pedig az ablakhoz léptem. Az adrenalin elöntötte elmém, ahogy kiültem a párkányra. A szél arcomba csapott, én pedig egy ártatlan kislánynak éreztem magam, aki csak nézelődni ült oda, ám ez az érzés feldühített, és hogy megszabaduljak tőle, ingerülten letéptem hajgumimat, és a mélybe dobtam. Csak néztem utána, miközben sötét tincseim az arcomba csaptak, és azon tűnődtem, vajon én is ilyen egyszerűen fogok-e aláhullni? Kitámasztottam magam, és csak remélni tudtam, hogy figyel engem. Tudtam, hogy diétázik, ezért az irodában marad minden nap. Azt akartam, hogy végignézze…
              A szél hirtelen felkapta szoknyám, én pedig bátran tártam szét lábaim. Nő voltam, és ezt akkor éreztem leginkább. Neki is meg akartam mutatni magam, az igazi énem. Ha csak öt percig is, de élvezni akartam figyelmét. Bevallom, hízelgett a gondolat, hogy éppen engem nézhet, és titkon reméltem, tetszett a csak neki felvett csipke bugyim.
                Egyesével löktem le tűsarkúimat, majd felálltam a párkányra. Szívem lelkesen dobogott a halálért, vágyta már a véget. Kitártam karjaim, mintha magamhoz akarnám ölelni utolsó pillantásait, és elmormoltam utolsó szavaim: „Nézz rám. Nézz végre rám, és érezz valamit irántam!” Aztán már nem volt tovább.

7. Kísértés, avagy töredék egy férfi szemszögéből

            Mosolyt erőltetve arcomra próbáltam a velem szemben ülő nőre figyelni. Lágy vonásait fürkésztem, és szeme változó csillogását, miközben arról mesélt, miként segített kiskorában a papájának a farmon, ám szavai lassan monoton háttérzajjá mosódtak össze elmémben. Tekintetem elkalandozott, a járókelőket mustrálva próbáltam ismét mélyre temetni a feltörekvő emlékfoszlányokat.

            Nem akartam rá gondolni. Nem akartam emlékezni, nem akartam, hogy érezzem a hiányát. Nem omolhattam össze, hiszen mindig is erős voltam. Erős és kemény. Legalábbis kívülről…

- … és mikor Szellő kinyitotta a box-ajtót… - Boldogan nyugtáztam, hogy még semmi lényegesről nem maradtam le, és ezúttal szőke tincseit kezdtem méregetni. Igazából azért kértem, hogy találkozzunk, mert kellett valaki, aki, ha csak egy kis időre is, de kisegít gondolataim depresszív hullámai alól, melyek állandóan össze- összecsaptak fejem fölött.

            Halkan sóhajtva emeltem számhoz bögrémet, és nagyot kortyoltam az édes forróságból. Akaratlanul is ismét befelé fordultam, és újból érezni kezdtem azt a bizonyos ürességet, mint már oly sokszor azelőtt is. Valami hiányzott, valamire szükségem volt, mégsem tudtam volna megfogalmazni, mi az.

- Néha úgy szeretnék valaki más lenni… - motyogtam, ő pedig érdeklődve fordult felém, nem törődve vele, hogy valószínűleg félbeszakítottam meséjét.

- Ezt hogy érted?

- Nem tudom – válaszoltam, és ez igaz is volt. Leküzdve a kitörő emlékáradatot, csak nyeltem egy nagyot, és ránéztem. – Te sosem érezted, hogy valahol máshol szeretnél lenni?

- De, sokszor szeretnék inkább otthon lenni a poros iroda helyett – bólintott, én pedig nem túl látványosan megforgattam szemeim. Mit is vártam? Hiszen az én gondolkodásomhoz soha senki nem fog tudni felérni. Néha ugyan én sem tudtam utolérni magam, ami elég bosszantó, tekintve, hogy rólam van szó…

- Kösz mindent – álltam fel, és hagytam pénzt az asztalon. -, de most mennem kell. Szia! – nyomtam egy röpke búcsúcsókot szájára, majd sietős léptekkel távoztam a kávézóból. Tudtam, hogy nem jön utánam, hiszen már megszokhatta furcsa viselkedésem és hirtelen hangulatingadozásaimat.

            Az utcára kiérve szorosabban húztam össze kabátom, és sapkámat felvéve a villamosmegálló felé vettem az irányt, majd néma önsanyargatás közepette bámultam kifelé az ablakon. Különösebben nem érdekelt semmi, csak egy valamire vágytam… De azt az egyet nem kaphattam meg.

            Végül leszálltam és a korlátra támaszkodva a Dunát kezdtem nézni, bár fejben már rég máshol jártam. Nem tudtam ellenállni, gondolataim és emlékképeim szép lassan eluralkodtak rajtam, újra éreztem azt a jellegzetes illatot, mely mindig körüllengte, és talán túl tisztán is, de szinte tökéletesen láttam magam előtt arca minden egyes vonását, vágott szemét, mely felül tussal ki volt húzva, és még az alapozót is tökéletesen megfigyelhettem orcáján, melyen lassan egy halvány gödröcske jelent meg, ahogy rám nevetett.

            Hirtelen teljesen levert a víz. Kigomboltam kabátom, és két kezem közé fogtam fejem. Ez nem lehet igaz… Miért kísért állandóan? A képébe akartam üvölteni, hogy szálljon már ki a fejemből és ne lopózzon éjjel se az álmaimba, de hiába. Ott volt, ott állt mellettem, és belém karolt. Hosszú, fekete haja háta közepéig ért, és még tíz centis magassarkújában is csak a vállamig, ha ért.

- Miért nem hagysz békén? – suttogtam, ő pedig felém fordult és mutatóujját ajkaimra téve jelezte, hogy csak maradjak csöndben, majd lábujjhegyre emelkedve, tenyerét arcomon pihentetve hintett mámorítóan édes csókot rájuk. – Elég legyen már! – morrantam fel kissé hangosabban, és elindultam a város felé, ám ő kitartóan követett…

6. A csipkés bugyi halála

                Csak néztem ki az iroda ablakán, fáradtan meredve a messzeségbe. Órák óta le sem koppantam már a klaviatúráról, épp ideje volt egy kis szünetet tartanom. Megmozgattam elgémberedett tagjaimat, és ujjaimat is sorban kiropogtattam. Kissé fellélegeztem, ahogy a munka súlya, ha csak pár percre is, de végre nem nehezedett a vállamra. Tűsarkúmtól megszabadulva lábam is megkönnyebbülhetett, lassan pedig békés csend telepedett a helyiségre is, ahogy munkatársaim az ebédlő felé vették az irányt. Én nem mentem velük, hiszen épp diétán voltam, bár ennek értelmét én sem láttam különösebben. Talán csak meg akartam felelni önmagamnak, ha már másnak nem volt kinek tetszeni, a macskám meg kövéren is szeret, ha kap elég kaját, tehát valószínűleg csak önutálatomból akartam ezzel az értelmetlen marhasággal lefaragni.
                Nagyot sóhajtottam, miután kigomboltam ingem felső két gombját. Rühelltem az öltözködési szabályzatot, bár még mindig jobbnak találtam, mintha cirkuszi majmok módjára egyenruhába zárnák valódi énünket.  Egyéniség… Néha az az érzésem, az itteni emberek többsége csak báb módjára teszi, amit mondanak nekik, hagyják magukat elnyomni a társadalom által. Persze mindenkinek megvan a maga problémája:  Az egyik elvált, a másik épp most szakított; halt meg a kutyája; vagy csak letört körme miatt itatja az egereket. Sosem tudhatjuk, mi jár épp mások fejében, de talán jobb is így. Sokszor a saját magunk nyűge is soknak bizonyul, nemhogy még mások gondját is a nyakunkba vegyük…
                Ahogy lassan kikászálódtam gondolataim végtelennek tűnő áradatából, tekintetem egy mozgó foltra fókuszált a távolban. Egy lány ült a szomszédos irodaház ablakában, saját helyzetemből kiindulva a huszadik és harmincadik emelet között lehetett valahol. Dühösen húzta le copfját összefogó hajgumiját és dobta le a mélységbe. Pár pillanatig csak meredt utána üveges tekintettel, miközben kitámasztotta magát a keretben.  A szél folyamatosan cibálta hosszú, sötétbarna tincseit, majd szoknyáját is felemelve, látni engedte fekete, csipkés bugyiját. Vajon a párja, esetleg főnöke kedvéért vette fel? Egy vad éjszakában vagy csak egy kis fizetésemelésben reménykedett volna? Esetleg önbizalma növelése végett dobott ki rá annyi pénzt? … Talán csak márkás alsóneműben akart meghalni. Akárhogy is volt, nem zavartatta magát, sőt, még inkább széttárta lábait, hogy láthatóvá váljon gondosan legyantázott bikinivonala simasága.
                 Mivel a két épület ezen oldalait csupán egy keskeny sikátor választotta el, rajtunk kívül maximum az odalent lézengő csövesek vehették őt észre. Vajon hány ember figyelhette? Vajon ő tudatában volt láthatóságának? Valószínűleg igen, és még örült is neki, hogy életében először kap egy kis figyelmet… Hogy mi járhatott a fejében, ahogy lábfejével letolta magassarkúját? Elképzelni sem tudtam, ahogy azt sem, miért akarhatja levetni onnan magát. Kitagadták volna? Megalázták? Vagy csak elege lett az élet igazságtalanságaiból? A sok látszathazugságból, mely átszövi a mai világ mindennapjait? Én képes lennék úgy, könnyek nélkül, vakmerően szembenézni a halállal, ahogy ő teszi? Tényleg ez lenne a végzete, vagy csak elmenekül a sorsa elől? Mi vehet rá valakit egy ilyen drasztikus lépésre?  Talán nem is kell hozzá konkrét indok? Én is épp eleget szenvedtem már életem során, és bár megszámlálhatatlanul sok éjjel kívántam, bárcsak sose jönne el a reggel, mégis mindig felkeltem és újrakezdtem. Én nem vagyok elég bátor a halálhoz vagy ő kevés az élethez?
                Ahogy elnéztem a lányt, aki alig tíz méterre lehetett tőlem, nem láttam rajta nyugtalanság jelét. Ő tudta mit akar, és akkor, ott akarta. Mintha csak vissza akarta volna igazolni gondolataim, lehunyta szemeit és lassan, mosolyogva bólintott. Mikor újra lenézett, még határozottabb volt, mint azelőtt. Óvatosan kiállt a párkányra, mint a műugrók a deszkára, épp úgy is nézett ki, mint aki kiélvezi az utolsó pillanatokat a nagy manőver előtt. Aztán széttárta karját, és leugrott.
                Azt, hogy nem sokkal ezelőtt még volt ott valaki, csupán a nyitott ablak jelezte, ám lassan az is visszaolvadt a szürke természetességbe, végül pedig becsukásra került. A mi irodánk is megtelt végre a szokásos alapzajokkal, én pedig visszavéve cipőm és begombolva ingem, ismét a gép felé fordultam, hogy folytassam munkám, mint mindenki más…

5. Egy sárkány ölelésében

            Az apró faház mögül kihajolva vettem szemügyre a már lángokban álló falut. Éreztem a tűz illatát, hallottam a tölgyfa ropogását, ahogy a lángnyelvek mohón nyaldosták a kunyhókat. A rémült emberek kétségbeesett sikolyai lassan jutottak csak el a tudatomig, ahogy a természet kegyetlen halálát néztem. Ezt… Én csináltam volna?

            A füst lassan ellepett mindent, nem láttam merre szaladok, csak futottam, amerre a lábaim vittek, miközben mögöttem loholtak a saját barátaim, a rokonaim, a szüleim… Mindenki engem üldözött, engem akartak. Nem nézhettem hátra, hiszen az erdő egyre csak sűrűsödött, a fák közt szlalomozva örülhettem, ha nem töröm ki a bokám egy kósza gyökérben. Meztelen talpam így is szúrták az elszóródott tobozok és a fenyők lehullt, elszáradt tüskéi. Talán már nekem sincs sok időm, én is aláhullok majd, mert ők így akarják? Ez lenne a végzetem?

            Hirtelen elfogytak a fák, és egy hatalmas sziklafalat láttam magam előtt. Szaladtam, hiszen nem volt más választásom, hiába tudtam, hogy a nagyjából húsz méter magas fallal szemben esélyem sincs. Hogy is lenne? Én csak egy kisfiú vagyok… Hátam a hideg, masszív természeti csodának támasztottam, szívem a torkomban dobogott, ahogy a felém közeledő falusiakat pásztáztam tekintetemmel. A kezükben tartott fáklyák és vasvillák megrémisztettek, nem tudtam mit akarnak tenni velem.

            Csak azt láttam, hogy közelednek felém… De én nem akartam, hogy odaérjenek! Én nem akartam, hogy bántsanak, én nem akartam, hogy hozzám érjenek… Kezem automatikusan magam elé emeltem. Egész testemben remegtem a félelemtől, és csak arra tudtam gondolni, hogy élni akarok.

            Megálltak. Értetlenül álltak előttem, hiszen nem tudtak közelebb jönni. Hitetlenkedve bámultam a kezeimet, amiket még mindig magam előtt tartottam. Az adrenalin csak még jobban elvette az eszem, ahogy felütötte a fejét a remény szívet mardosó csápja, és az ég felé emelve fejem könnyekben törtem ki. Élni akarok!

            Hamarosan szárnysuhogást hallottam odafentről, ezért megtöröltem könnyáztatta szemeimet, és próbáltam a fellegekre fókuszálni. Valami sötét folt közeledett felém, kitakarva előlem a hold ezüstös fényét. Kezdte elönteni elmém a rettegés, szívem azonban melegség járta át, és azt súgta, nyugodjak meg. Segítő karok nyúltak felém, és emeltek a magasba, én pedig nem tehettem semmit, hagytam.

            Hajnalodott már, mire letelepedtünk egy sziklaszirten, a sárkány rám emelte türkizzöld szemeit, engem pedig mérhetetlen nyugalom töltött el. Megsimogattam érdes orrát, és megköszöntem a segítségét. Elmosolyodott, és összegömbölyödött, én pedig karjára támasztottam fejem, és szinte azonnal elnyomott az álom.

            Hosszú és boldog évek teltek el a sárkány mellett, felnevelt és megtanított mindenre. Arra, hogyan védjem meg magam, arra, miként vadásszak, vagy hogyan gyógyítsak, hogyan használjam az erőm.

            Máig emlékszem arra a rettenetes éjszakára, mikor a hold sem látszott az égen, mert a sötét felhők eltakarták előlünk. Már akkor rossz érzésem volt, de nem törődtem vele, azt gondoltam, mi rossz történhet? … Aznap éjjel a falusiak megtaláltak minket. Akár most is vissza tudnám idézni bosszúvágytól átitatott aurájukat, ahogy a szirthez szorítottak minket. Leszúrták előbb a sárkányt, majd engem is. Együtt zuhantunk hátra, le a hegyes sziklákra. Én ugyan ráestem bajtársamra, ám ő nem úszta meg ilyen szerencsésen.

            Mikor reggel magamhoz tértem, kihúztam a lándzsát a vállamból és azonnal gyógyítani kezdtem a sebet, de csak annyira, hogy fel tudjak ülni, és segíteni tudjak a sárkánynak. Könnyeim homályos függönyén át néztem bőre halványodó csillogását, amit sok helyen áztatott vér. Hiába töröltem le, hiába gyógyítottam minden tudásommal, ő nem akart felébredni. Hosszúra nyúló percek után nyitotta csak ki szemeit, hogy végül rám nézzen.

            Azt kérte, hagyjam meghalni, mert az ő ideje már lejárt. Én meg akartam menteni, minden erőmmel küzdöttem az életéért, amíg ő mesélt. Elmondta, hogy tizenhárom évvel azelőtt ő gyújtotta a tüzet a faluban, azért, hogy el tudjak menekülni onnan. Meg akart menteni. Tudta, hogy az emberek már akkor is féltek tőlem, mert különleges voltam, más, mint ők. Utolsó szavaival arra kért, hogy menjek a Kelet magas hegyeibe, és szerezzem meg a Sárkányok Kövét, mert én vagyok az egyetlen, akinek ez sikerülhet…

            Nem szégyelltem könnyeimet, hagytam, hogy patakokban folyjanak alá, miközben az egyetlen személy nyakát öleltem, aki valaha fontos volt nekem. Az egyetlent, aki valaha elfogadott olyannak, amilyen vagyok…

            Fejembe húztam csuklyámat, kezem a vállamon ejtett sebre kúszott, a hegre, ami maradt belőle. Ez segített emlékezni arra, ki vagyok és honnan jöttem, mi a célom és kiért teszem mindazt, amit. Nem volt fegyverem, csupán az erőm, amely velem született. Még egyszer visszanéztem immár halott társamra, és még most is tisztán hallottam fejemben visszhangzó, utolsó szavait: Büszke vagyok rád!