9. Egy felejthetetlen strandolás

                Már a kocsiban is ideges görcs szorongatta gyomrom, de igyekeztem JiHye gyerekkori emlékeiről szóló meséjére figyelni – kevés sikerrel. Bár minden erőmmel próbáltam elterelni gondolataimat, pontosabban megakadályozni, hogy egy bizonyos időszak felé kalandozzanak vissza, azt hiszem, van, ami elkerülhetetlen. A nyakamban lógó, napraforgó alakú, vésett medál pedig, mintha égette volna bőröm, ezért kihúztam pólóm fölé, és adtam a légkondinak is.
- Minden rendben, JiYong? – nézett rám aggódva barátnőm, én pedig összeszorított ajkakkal bólintottam. – Olyan feszültnek tűnsz…
                Nem a feszültség volt a legjobb szó arra, amit éreztem, de talán mégis a legmegfelelőbb emberi megfogalmazás, ami létezett. Zavart voltam, féltem, sőt, rettegtem attól, hogy ma ismét felszakadnak a régi sebek, melyek sosem forrtak be igazán. Feszült voltam, igen, és legszívesebben csak elmenekültem volna messzire, de nem tehettem.      
                A fakunyhó szívet maróan tárult a szemeim elé, és ahogy elnéztem a tenger felé, hirtelen egy ismerős illat csapta meg orrom. Szédülni kezdtem, és lázasan kutattam a drága parfüm viselője után, de csak mi voltunk a parton, hiszen ez egy privát, elkerített rész volt, amit vagy öt évvel ezelőtt vásároltam fel, mikor még SeukHye élt… Szerencsére egy telefonhívásomba került csupán, hogy rendbe szedjék a kis apartmant, így ismét tisztaság honolt odabent, és az itt felejtett ruhákat is kidobták, ahogy kértem. Kissé megkönnyebbülve pakoltam ki az immár üres szekrénybe, miközben a karbantartó felvázolta, mi minden történt, amióta nem jártam itt, akármennyire nem érdekelt.
                Bőkezűen megjutalmaztam erőfeszítéseiért, majd elküldtem, de az ajtóban állva, úgy éreztem, mérhetetlen szomorúság járja át lelkem. Ahogy a fodrozódó víz felszínét néztem, a partra csapódó hullámokat, egyre csak arra emlékeztettek, hogy az idő végtelen és megállíthatatlan, ami elmúlt, azt már nem lehet visszahozni. Mikor már a legmélyebbre ástam magam önsajnálatomban, apró kezek karolták át derekam.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide, Ji, ez annyira szép –hajtotta fejét vállamra JiHye, én pedig rájöttem, mekkora bunkó is vagyok. Nem hagyhatom, hogy az emlékeim felemésszenek, hiszen ő a jelenem része, és most vele kell foglalkozzak. Bár kísértetiesen emlékeztetett néha exbarátnőmre, azokkal a tulajdonságaival csak még jobban magához láncolt. Talán hiba volt a régit kutatnom benne, de képtelen voltam még a felejtésre.
- Nagyon szívesen – feleltem, karjára csúsztatva az enyém. – Mit szólnál egy kis fürdéshez?
- Menjünk! – Mögöttem állt ugyan, de még így is láttam, amint boldogan csillannak fel szemei. Felkapott két törölközőt, és maga után húzott. A parton aztán ledobta magáról világoskék ruháját, ami kecsesen hullott a földre, majd hozzám lépett és megcsókolt. Ajkai puhák voltak és gyengédek, csak úgy sütött belőlük a törődés. Átölelve feledkeztem bele az érzékek világába, az egyetlenbe, ami még képes volt kizökkenteni lelkem múltban ragadt részét. Kezei pólóm alá siklottak és hátamat cirógatták, ami különösen jól esett. Végül egy huncut mosollyal lehúzta felsőm, és magával rántott.
                A hűvös víz kellemesen cirógatta lábfejem, és szép lassan a homokba is ásta volna, ha JiHye nem cibál kitartóan beljebb. Nevetve tört előre a tengerben, ami bevallom, elsőre elég hidegnek tűnt, ám mikor nyakig belemerült az ember, már megváltásnak tűnt az odakint tűző nappal szemben. A lány egyből körém fonta magát, lábaival átkulcsolta derekam, és két keze közé fogva arcom lehelt ismét mámorítóan édes csókot ajkaimra. Lelkesen viszonoztam közeledését, és hálás voltam neki, amiért nem hagy magamra, mikor látja, milyen nehéz.
- Köszönöm – suttogtam fülébe, majd apró puszit hintettem nyakára, mire jólesőn megborzongott.
- Ugyan JiYong, érted bármit. – Hajamba kúszó ujjai folytatásra ösztönöztek, ezért óvatosan fogaimmal kezdtem kóstolgatni érzékeny bőrét, mire egy élvezkedő sóhaj volt a válasz.
                Felejteni akartam. Feledni a múltat, SeukHyet, de a lány mosolya, kacaja és illata még mindig ugyanolyan élesen éltek emlékeimben, mint az előttem álló JiHye. Mégis, ő volt az egyetlen, aki anno ki bírt rángatni a depresszióból, aki segített, hogy ismét talpra álljak, és megnyissam a szívem valakinek: Neki. Hálás voltam mindenért, és tudtam, talán pont azért volt képes kezelni kiszámíthatatlan természetem, mert ismerte a titkom. Tudta, mi a gyengém, tudta, mi az, ami majdnem a halálba kergetett: A fájdalom. Azt pedig, ha csak egy kis időre is, de talán éppen az örömökkel lehet a legjobban elnyomni.
                Teljesen nekem dörgölve magát adta tudtomra, hogy igenis az a célja, hogy magára terelje gondolataimat. Halk sóhaj szakadt fel torkomból, és bikinijét félretűrve simítottam a lány alá.
- Akarlak, Jih –nyögte fülembe, én pedig válaszul belényomtam egyik ujjam, de ő elégedetlenül morrant fel. – Na ne szórakozz már velem! – Úgy tűnt, nincs kedve a játszadozáshoz, és ezt farkam köré fonódó ujjai is alátámasztották. Bár szerettem sokáig húzni a dolgokat, én is éreztem, hogy most jobb, ha megadom magam neki. Nyakamba kapaszkodva engedett magába, én pedig örömmel merültem el benne.
- Olyan forró vagyh – szívtam meg alsó ajkát, majd néztem megremegő, csukott szemhéjait, ahogy újra és újra teljes hosszomat magában érezhette. Fenekét támasztva segítettem neki a mozgásban, miközben vadul csókoltuk egymást. Szükségem volt rá, ő pedig készségesen ajánlotta fel magát. Nem tudtam ugyan, mit hoz még a ma, és féltem attól, amit a jövő tartogat a számomra, de akkor ott, csak neki éltem. Érte lüktettem, érte nyögtem, és igyekeztem minél több örömöt okozni neki is. Mikor már alig kapott levegőt a gyönyörtől, és én sem jártam messze a beteljesüléstől, egy röpke, ám annál elgondolkodtatóbb kérdés futott végig agyamon: „Hálából vagy szerelemből vagy vele?”

                Később, mikor már kinapoztuk magunkat, visszamentünk a házba, hogy letusoljunk. Együtt álltunk be a zuhany alá, és kellemesen elcsevegtünk, de most ő tűnt szomorúnak. Bár próbálta leplezni, és mosolygott rám, szeme csalódottan csillant felém. Nem faggattam egyelőre, csak átöltöztünk és felsétáltunk a sziklákon álló fogadókhoz, hogy megvacsorázzunk. Együtt néztük végig a naplementét, de arcán láttam, tényleg bántja valami.
- Mi a baj, JiHye? – kérdeztem, arcát simogatva, ám ő elfordult. – Kérlek!
- JiYong… - fordult vissza felém, és meg mertem volna esküdni rá, hogy szemei könnyesek voltak. – Én mindig csak egy árnyék leszek neked amellett a nő mellett? – Nem tudott a szemembe nézni, helyette SeukHye nyakláncára vetette irigykedő pillantását. – Az a medál mindig is közelebb lesz a szívedhez, mint én, nem igaz? Én sosem leszek neked elég jó, ugye? Mindig csak a pótlása leszek, JiYong? – Ahogy végigfolytak arcán könnyei, majd megszakadt a szívem. Soha nem hibáztatott az érzéseimért, de tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Mindenki megunja egyszer, ha csak a második lány szerepében táncolhat. Szavai túlságosan is mélyek és őszinték voltak, és tudtam, hogy igaza van.
- Sajnálom, JiHye…
- Sajnálod?! – állt fel dühösen, és az asztalra csapott. – Azt hiszed, egy egyszerű sajnálomtól minden rendben lesz? Jobban szereted a halott exedet, mint engem… - mondta lemondóan, és felkapta a lakáskulcsot. – Én most visszamegyek. Szeretlek, Ji, de te is láthatod, hogy ez nem elég…

                Nem tudtam, mitévő legyek. Csak ültem az asztalnál, döbbenten, összetört szívvel. Egyszerre két nő okozott fájdalmat, holott egyiknek sem lett volna szabad. Én vágytam a legjobban a feloldozásra, mégsem érkezett meg. Nem tudtam, hogyan feledhetném végre SeukHyet, hogy aztán JiHyevel lehessek. Egész eddig azt hittem, majd az évek és a sok együtt töltött idő, a szép emlékek, na meg a szex, az majd segít túllépni a tragédián, de nem… Rendeztem a számlát, és a korláthoz léptem. Az esti szél arcomba csapott, torkom fojtogatta a sírás. Tehetetlenül markoltam a vasra, és próbáltam erős maradni. Tekintetem a tenger felé vándorolt, ahol egy fehér ruhás alakot pillantottam meg a vízben állva: SeukHye…
                Hevesen dobogó szívvel szaladtam vissza a partra, tüdőm már égett az erőltetett tempótól. Mi van, ha nem is őt láttam? De hogy láthattam volna őt? Ő már halott! Mégis, biztos voltam benne, hogy az ott az exbarátnőm volt, és rám vár. Mikor lefordulva a hegyi ösvényről, ismét megpillantottam, már biztos voltam benne, hogy nem tévedek.
- SeukHye! – kiáltottam felé, ám ő meg sem hallott. A homok még inkább megnehezítette a futást, de nem adtam fel. Lélekszakadva rohantam az emlékkép felé, miközben szívemet jeges félelem járta át. Féltem ismét szembenézni vele, féltem saját érzéseimtől, a bűntudattól, ami évek óta gyötört, vagy a szerelemtől, ami még mindig lángolt bennem iránta. – SeukHye! Kérlek, várj meg! – próbálkoztam ismét, de ő nem fordult felém, ám nem is mozdult, így beérhettem végül. – SeukHye… - Hangom rekedt volt, hiszen egyszerre sírtam a rémülettől és a boldogságtól. Lassan fordult meg, és villantotta rám elbűvölő mosolyát. Szívem kihagyott egy ütemet, remegő kezekkel felé nyúltam, de ő elszaladt.
- Kapj el, ha tudsz, JiYong! – Kacaja betöltötte elmém, illata az orromba kúszva részegített meg. Lábaim maguktól lódultak utána, hogy hosszas kergetőzés után végre a karjaimba zárhassam.
- SeukHye, hogy kerülsz ide? Hol voltál eddig? Annyi mindent el akarok mondani! Én…. Sajnálom. – A szavak megállíthatatlanul törtek föl belőlem, vállaim rázkódtak a sírástól és az érzésektől, amik bennem kavarogtak. Nem tudtam, mit keres ott a halott lány, mégis, hinni akartam benne, hogy valóban ott van.
- Ejnye, Jiji, egy igazi férfi sosem sír – törölte le könnyeimet, és megpuszilta arcom. Mikor meg akartam csókolni, mutatóujját számra téve állított le. – Van valami, amiről beszélnünk kell. – Hangja komoly volt, teljesen más, mint addigi, játékos viselkedése.
- É-és m-mi lenne az? – dadogtam, miközben nem tudtam betelni arca lágy vonásaival, kedves íriszeivel, kecses ajkával, pisze orrával.
- Miért vagy itt, Jiji?
- É-én… - Mit mondhattam volna? Hogy a barátnőmmel jöttem nyaralni? Hogy a bandát is félrelöktem az egyetlen olyan ember kérésére, aki elfogadott engem, csak hogy visszajöhessek ide kínozni magam?
- Odabent az a lány csak rád vár, miért okozol neki még több fájdalmat? Miattad sír, mert te nem tudsz engem elfelejteni. Miért, JiYong?
- Én… Mert én… Én még mindig szeretlek, SeukHye! – Egyre furcsább volt ez az egész. Úgy tűnt, pontosan tudja, mi van köztem és JiHye között, de akkor miért képes ilyen nyugodtan beszélni róla? Sőt, hogy tud lehordani azért, amit vele teszek? Bár igaza volt, és ezt pontosan tudtam, mégis kezdtem azt hinni, csak álmodom.
- Én már nem jövök vissza, nekem már mennem kell. Neked viszont itt a helyed, amellett a lány mellett, nem a múltban, velem.
- Hogy kerülsz ide? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. Talán csak megőrültem.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – Egy pofon csattant az arcomon. Fájt. De leginkább belül. – Felejts el végre, érted?
- Én… Sajnálom, SeukHye… Az egész az én hibám, igaz?
- Nem, JiYong, nem a te hibád. Az a részeg disznó nem figyelt a piros lámpára. Nem te tehetsz róla.
- De összevesztünk, mielőtt elütött…
- Csak fogadd el, hogy nem te okoztad a balesetet. Én szeretlek, és sosem tudnék haragudni rád, szóval kérlek, te se emészd magad emiatt, rendben? Bocsáss meg magadnak, és térj vissza ahhoz a lányhoz, aki szeret.
- Annyira hiányzol!
- Te is, Jiji, de most már tényleg mennem kell…
- Látlak még valaha?
- Mindig itt leszek, a szívedben – tette kezét mellkasomra, mire szédülni kezdtem, és elvesztettem az eszméletem.

                Arra keltem, hogy fázom. A víz teljesen átitatta ruháim, és homok tapadt hajamba, arcomba, sőt, még számban is éreztem belőle. Köpködve ültem fel, és tűrtem félre szőke tincseimet. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, illetve, hogy kerültem oda. Feltápászkodtam, és elindultam a kunyhó felé, miközben halvány emlékeim voltak csupán egy homályos álomról, SeukHyevel. Bár nem emlékeztem rá tisztán, egy érzés kezdett megfogalmazódni bennem. Bocsánat, magam felé. Úgy éreztem, ideje felhagyni a bűntudattal, elengedni a halott lányt, és a jelenre koncentrálni.
                Az ajtón belépve rögtön megpillantottam az alvó JiHyet, láthatóan nem voltak nyugodt álmai. Gyorsan lezuhanyoztam, hogy megszabaduljak a sok homoktól, és kicsit átmelegítsem testem, majd mellé feküdtem. Ujjaimmal cirógattam végig arcát, és úgy éreztem, joga van a szerelmemhez.
                Nem alhattam sokat, mert álmomban ismét SeukHyet láttam. Elbúcsúztunk egymástól. Már nem volt bennem semmi kétely, semmi félelem vagy düh. Nyugalom járta át bensőmet, ahogy kiléptem a hajnalba. Még a nap is alacsonyan járt, én pedig ráérősen a part felé vettem az irányt. Felmásztam az egyik sziklára, és onnan kémleltem a vizet: Megállíthatatlanul tört előre, kíméletlenül csapódott neki az útjába kerülő akadályoknak, de lágyan mosta a sima partot. Ujjaim a napraforgómedál köré fonódtak, és újra felidéztem az összes emlékemet, ami SeukHyehez kötött. Végül levettem a nyakláncot, búcsúcsókot nyomtam rá, majd messzire hajítottam.
- Ég veled, SeukHye. Köszönöm az együtt töltött éveket. Most már ideje továbblépnem.
                Mikor elindultam vissza, megláttam barátnőmet a kunyhó előtt ácsorogva. Rám várt.
- Merre voltál? – kérdezte aggódva, én pedig megpusziltam homlokát.
- Annyira szeretlek!
- Lázas vagy? – próbálta elviccelni vallomásom, zavartan nevetgélve.
- Sajnálok mindent, aminek eddig kitettelek, JiHye. Ígérem, vége. Elengedtem. Most már a tiéd a szívem. Csak a tiéd!
- A medál… - nézett döbbenten csupasz nyakamra. – Hova lett?
- Eldobtam. Már nincs rá szükségem.
- JiYong… - Hitetlenkedve nézett rám, ám láttam szemében a hálás megkönnyebbülést. – Köszönöm!
- Én köszönöm, JiHye, én köszönöm.
                Sokáig öleltük egymást, némán hallgatva a habok morajlását, miközben szíveink végre megnyugodva doboghattak bordáink alatt. Úgy tűnt, mától új dolgok veszik kezdetét, egy új jövő íródott meg kettőnk könyvében. Mintha csak hallaná gondolataimat, egy kaján vigyorral képén behúzott a házba, hogy együtt írhassuk meg a következő oldalt. Az ajtó pedig, mint egy hálás fedél, sejtelmesen csukódott ránk…

8. A csipkés bugyiban

 Ez A csipkés bugyi halála című történet másik változata, de felhívom mindenki figyelmét, szigorúan +18, illetve nem épp hetero tartalom. A hangsúly az őrületen van, tehát aki úgy érzi, sok lesz neki, az ne vágjon bele.

                Három éve költöztem a környékre, mikor áthelyezték az irodánkat a belvárosba. Máig emlékszem a napra, mikor először megláttam. Rövid, világosbarna haja válláig ért, szoknyája ránc nélkül simult hosszú, vékony lábaira. Keblein megfeszülő, frissen vasalt ingét csak egy zakó rejtette el a kíváncsi tekintetek elől, magassarkúja pedig még elegánsabbá tette az összképet. Ahogy megrázkódott a vonat, és néhány tincs az arcába hullt, inkább füle mögé tűrve tette láthatóvá patkó alakú ékszerét. Édesanyám mindig azt mondta, ha a patkó szárai felfele mutatnak, a szerencse nem folyhat ki belőle. Elnézve a nőt, tényleg szerencsésnek gondoltam, hiszen gyönyörű volt, szebb, mint bárki, akit eddig láttam.
                Ezt követően minden reggel ugyanazzal a vonattal jöttem, és titkon figyeltem. Ámultam tökéletességén, frissen manikűrözött körmein, ajkain megcsillanó rúzsán, haja egyenességén, szeme kedves ívén… Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, egyre inkább erősödött bennem a késztetés, hogy leszólítsam és hallhassam végre hangját, láthassam gesztusait, pillantását az enyémbe fúródni. Meg akartam érinteni, a közelébe kerülni.
                Egy nap, a tömegben megérintettem karját. Ő láthatóan nem vette észre, vagy csak szimplán nem érdekelte, nem tudom, az én szívem azonban hevesen kezdett verni, arcomra pedig pír szökött. Lenyűgözött puha bőrének tapintása, annak selymessége, finomsága. Biztos voltam benne, hogy minden nap testápolózza magát. Utána egész nap ez járt a fejemben, tekintetem újra és újra kezemre tévedt, és felidéztem az emléket. Álmodozásomnak hála kicsit elhúzódott a jelentésem leadása, ezért ki kellett hagyjam az ebédet. A szomszédos irodaházra pillantva azonban megláttam Őt az egyik nyitott ablakon át, amint kigombolja ingét és leveti cipőjét. Ahogy mély levegőt vett, és fáradtan orrnyergét masszírozta, úgy éreztem, teljesen beleestem. Meg akartam ismerni, át akartam ölelni, megcsókolni, és eggyé válni vele… Gyorsan körbepillantva megbizonyosodhattam róla, hogy rajtam kívül más már nem tartózkodott a helyiségben, így nyugodt szívvel nyúltam szoknyám alá…
                Később már azt is kifigyeltem, mikor végez a munkában, és pár hét múlva néha már vele is mehettem haza. Péntekenként pedig követtem egy közeli étterembe, ahol vacsoráját fogyasztotta – egyedül. Biztos voltam benne, hogy nincs senkije, hiszen sosem keresték telefonon, még péntek este sem. Én persze szívesen hazakísértem volna, mellette lettem volna magányos perceiben, főztem volna neki egy finom teát, megmasszíroztam volna elgémberedett vállait, aztán egyesével, szépen lassan megszabadítottam volna ruháitól, és reggelig szerettem volna…
                Mikor nem láttam reggelente a vonaton, mindig aggódtam érte, és reméltem, hogy csak a betegség döntötte le a lábáról kis időre, esetleg üzleti út miatt volt távol. Lassan már a munkára is alig tudtam koncentrálni, annyira lekötötték a gondolataimat vágyaim és képzelgéseim, egyre többször szidtak le az irodában, ám engem ez cseppet sem érdekelt.
                Hétről hétre végül megtanultam megosztani időm és figyelmem a munka és a szerelem között, eredményeim pedig ismét stabilan megfelelőek lettek. Elterelve tehát a gyanút magamról, újult erővel vethettem magam a hőn áhított nő után. Spórolt pénzem egy jobb minőségű fényképezőgépre költve, immár meg is örökíthettem gyönyörű mosolyát, tökéletes arcát, ragyogó íriszeit. Később már a hétvégéimet is a lakása előtt várva töltöttem, kapucni és napszemüveg mögé rejtve valódi kilétem. A képeket végül előhívtam, és külön galériát rendeztem be nekik. Esténként csak leültem és csodáltam minden egyes porcikáját, miközben szabadjára engedtem fantáziám…        Talán a második év vége fele történhetett, mikor a szokásosnál is többen voltunk a vonaton, és már nekem sem jutott ülőhely reggel, így az ajtó közelében húztam meg magam. Mikor felszállt, tekintetünk találkozott egy másodpercre, majd befordult elém. Szívem már a torkomban dobogott, ahogy megéreztem vaníliaillatú parfümjét, a sok ember pedig, ahogy bepréselődtek a kocsiba, teljesen egymásnak nyomtak minket. Nagyjából egymagasak voltunk, így tökéletes rálátásom nyílt nyaka kecses ívére, miközben testem minden részletével érezhettem őt. Formás feneke nekem nyomódva kacérkodott képzeletemmel, miközben erőt véve magamon igyekeztem gondolataimat magamban tartani. Nemrég levágott haja azonban még inkább odavonzotta tekintetem, nyaka pedig csábítóan hívogatta ajkaimat, egyre jobban vágytam rá, hogy végigcsókolhassak rajta. Át akartam ölelni, végigsimítani combján, fel szoknyája alá, és nyakát harapdálva, mellével játszva, a mennyekbe röpíteni ujjaimmal.
                Testem már csak a puszta gondolattól is teljesen felhevült, és odalent is kezdett nedvessé válni a helyzet. Már háromszor téptem le róla ruháit és tettem magamévá elmém rejtett zugaiban, mire végre megérkeztünk. Próbáltam a lehető legmesszebb kerülni tőle, és amint beértem az irodaházba, bezárkóztam az első utamba kerülő mosdóba, hogy az égető forróság közé furakodva enyhíthessek sajgón érte sikító vágyamon…
                Kezdtem úgy érezni, már nem bírom tovább. Minél jobban elhatalmasodott rajtam a magány, annál jobban vágytam Rá. Nem feltétlen akartam, hogy érzéseim viszonzásra találjanak, örömmel hagytam volna neki, hogy kihasználjon – bárhol, bármikor, bármeddig. Ha csak egy percre is, de magaménak akartam tudni.
                Feszültségem napról napra nőtt, hiába tudtam már róla mindent, hála magándetektívemnek, mégsem lehettem elégedett. Az sem segített, mikor leszólítottam az utcán, útbaigazítást kérve, vagy ha ugyanabban a bevásárlóközpontban szereztem be a napi szükséges élelmiszereket. Sosem vett észre igazán… Nem értettem, miért nem tudok a közelébe kerülni. Már az is felmerült bennem, hogy bepasizott, ám tudtam, hogy ez nem lehet igaz, hiszen állandóan figyeltem. Ugyanakkor… Még mindig ott a kérdés, mi lesz, ha mégis. Mi lesz, ha talál valakit, akit velem ellentétben hajlandó észrevenni, aki felé hajlandó nyitni, akibe beleszeret? És akinek odaadja magát? Nem, ezt képtelen lettem volna elviselni, nem, ezt nem akartam látni! Nélküle nem lett volna értelme az életemnek, nélküle nem akartam élni! Azonban… Eddig sem volt az enyém, egy pillanatra sem… És nem is lesz… Volt hát így értelme ennek az egésznek?!
                Depresszív gondolataim csak sodortak maguk alá, a pontot az i-re pedig az tette fel, mikor egyik férfi kollégája kikísérte az állomásra. Elviselhetetlen erejű fájdalom és gyűlölet kezdte mardosni szívem, dühös voltam és féltékeny. Dühös, amiért ilyen könnyen a közelébe tudott férkőzni, és féltékeny, mert nekem ezt eddig nem sikerült elérnem. Érzéseim szépen lassan emésztettek fel belülről, már az őrület határára sodródtam, mikor eldöntöttem. Elegem lett az egészből, ott és akkor be akartam fejezni. Nem bírtam tovább. Már belefáradtam a küzdésbe, még ha testem jobban és jobban vágyott is Rá. Már nem bírtam tovább… Véget kellett vessek ennek.

                Újabb reggel, újabb nap: Felkeltem, letusoltam, megmostam a fogam, és bár a fogkefémet sikeresen a szennyeskosárba dobtam, látszólag ez is úgy indult, mint a többi. Előkotortam a nemrég vett, méregdrága csipkés alsónemű-szettem, melyet különleges alkalmakra tartogattam. Boldogan bújtam bele, majd felöltve kosztümöm, útnak indultam.  Reggelire szokás szerint nem volt már időm, mert túl sokat szöszmötöltem a sminkeléssel, ezért az állomáson vettem valami apróságot, a vonatra várva pedig gyorsan meg is ettem. Furcsán nyugodtnak éreztem magam, jobban belegondolva már évek óta nem éreztem ekkora békét a lelkemben.
                Mikor beértem munkahelyemre, csak elfoglaltam asztalom, és elfogyasztottam reggeli kávémat. Hajam megigazgattam az asztalon álló apró tükörben, és magamra mosolyogtam. Nem éreztem félelmet, sem bizonytalanságot. Alig vártam az ebédszünetet, tűkön ülve feledkeztem bele a papírmunkába.
                Végül kiürült az iroda, én pedig az ablakhoz léptem. Az adrenalin elöntötte elmém, ahogy kiültem a párkányra. A szél arcomba csapott, én pedig egy ártatlan kislánynak éreztem magam, aki csak nézelődni ült oda, ám ez az érzés feldühített, és hogy megszabaduljak tőle, ingerülten letéptem hajgumimat, és a mélybe dobtam. Csak néztem utána, miközben sötét tincseim az arcomba csaptak, és azon tűnődtem, vajon én is ilyen egyszerűen fogok-e aláhullni? Kitámasztottam magam, és csak remélni tudtam, hogy figyel engem. Tudtam, hogy diétázik, ezért az irodában marad minden nap. Azt akartam, hogy végignézze…
              A szél hirtelen felkapta szoknyám, én pedig bátran tártam szét lábaim. Nő voltam, és ezt akkor éreztem leginkább. Neki is meg akartam mutatni magam, az igazi énem. Ha csak öt percig is, de élvezni akartam figyelmét. Bevallom, hízelgett a gondolat, hogy éppen engem nézhet, és titkon reméltem, tetszett a csak neki felvett csipke bugyim.
                Egyesével löktem le tűsarkúimat, majd felálltam a párkányra. Szívem lelkesen dobogott a halálért, vágyta már a véget. Kitártam karjaim, mintha magamhoz akarnám ölelni utolsó pillantásait, és elmormoltam utolsó szavaim: „Nézz rám. Nézz végre rám, és érezz valamit irántam!” Aztán már nem volt tovább.

7. Kísértés, avagy töredék egy férfi szemszögéből

            Mosolyt erőltetve arcomra próbáltam a velem szemben ülő nőre figyelni. Lágy vonásait fürkésztem, és szeme változó csillogását, miközben arról mesélt, miként segített kiskorában a papájának a farmon, ám szavai lassan monoton háttérzajjá mosódtak össze elmémben. Tekintetem elkalandozott, a járókelőket mustrálva próbáltam ismét mélyre temetni a feltörekvő emlékfoszlányokat.

            Nem akartam rá gondolni. Nem akartam emlékezni, nem akartam, hogy érezzem a hiányát. Nem omolhattam össze, hiszen mindig is erős voltam. Erős és kemény. Legalábbis kívülről…

- … és mikor Szellő kinyitotta a box-ajtót… - Boldogan nyugtáztam, hogy még semmi lényegesről nem maradtam le, és ezúttal szőke tincseit kezdtem méregetni. Igazából azért kértem, hogy találkozzunk, mert kellett valaki, aki, ha csak egy kis időre is, de kisegít gondolataim depresszív hullámai alól, melyek állandóan össze- összecsaptak fejem fölött.

            Halkan sóhajtva emeltem számhoz bögrémet, és nagyot kortyoltam az édes forróságból. Akaratlanul is ismét befelé fordultam, és újból érezni kezdtem azt a bizonyos ürességet, mint már oly sokszor azelőtt is. Valami hiányzott, valamire szükségem volt, mégsem tudtam volna megfogalmazni, mi az.

- Néha úgy szeretnék valaki más lenni… - motyogtam, ő pedig érdeklődve fordult felém, nem törődve vele, hogy valószínűleg félbeszakítottam meséjét.

- Ezt hogy érted?

- Nem tudom – válaszoltam, és ez igaz is volt. Leküzdve a kitörő emlékáradatot, csak nyeltem egy nagyot, és ránéztem. – Te sosem érezted, hogy valahol máshol szeretnél lenni?

- De, sokszor szeretnék inkább otthon lenni a poros iroda helyett – bólintott, én pedig nem túl látványosan megforgattam szemeim. Mit is vártam? Hiszen az én gondolkodásomhoz soha senki nem fog tudni felérni. Néha ugyan én sem tudtam utolérni magam, ami elég bosszantó, tekintve, hogy rólam van szó…

- Kösz mindent – álltam fel, és hagytam pénzt az asztalon. -, de most mennem kell. Szia! – nyomtam egy röpke búcsúcsókot szájára, majd sietős léptekkel távoztam a kávézóból. Tudtam, hogy nem jön utánam, hiszen már megszokhatta furcsa viselkedésem és hirtelen hangulatingadozásaimat.

            Az utcára kiérve szorosabban húztam össze kabátom, és sapkámat felvéve a villamosmegálló felé vettem az irányt, majd néma önsanyargatás közepette bámultam kifelé az ablakon. Különösebben nem érdekelt semmi, csak egy valamire vágytam… De azt az egyet nem kaphattam meg.

            Végül leszálltam és a korlátra támaszkodva a Dunát kezdtem nézni, bár fejben már rég máshol jártam. Nem tudtam ellenállni, gondolataim és emlékképeim szép lassan eluralkodtak rajtam, újra éreztem azt a jellegzetes illatot, mely mindig körüllengte, és talán túl tisztán is, de szinte tökéletesen láttam magam előtt arca minden egyes vonását, vágott szemét, mely felül tussal ki volt húzva, és még az alapozót is tökéletesen megfigyelhettem orcáján, melyen lassan egy halvány gödröcske jelent meg, ahogy rám nevetett.

            Hirtelen teljesen levert a víz. Kigomboltam kabátom, és két kezem közé fogtam fejem. Ez nem lehet igaz… Miért kísért állandóan? A képébe akartam üvölteni, hogy szálljon már ki a fejemből és ne lopózzon éjjel se az álmaimba, de hiába. Ott volt, ott állt mellettem, és belém karolt. Hosszú, fekete haja háta közepéig ért, és még tíz centis magassarkújában is csak a vállamig, ha ért.

- Miért nem hagysz békén? – suttogtam, ő pedig felém fordult és mutatóujját ajkaimra téve jelezte, hogy csak maradjak csöndben, majd lábujjhegyre emelkedve, tenyerét arcomon pihentetve hintett mámorítóan édes csókot rájuk. – Elég legyen már! – morrantam fel kissé hangosabban, és elindultam a város felé, ám ő kitartóan követett…

6. A csipkés bugyi halála

                Csak néztem ki az iroda ablakán, fáradtan meredve a messzeségbe. Órák óta le sem koppantam már a klaviatúráról, épp ideje volt egy kis szünetet tartanom. Megmozgattam elgémberedett tagjaimat, és ujjaimat is sorban kiropogtattam. Kissé fellélegeztem, ahogy a munka súlya, ha csak pár percre is, de végre nem nehezedett a vállamra. Tűsarkúmtól megszabadulva lábam is megkönnyebbülhetett, lassan pedig békés csend telepedett a helyiségre is, ahogy munkatársaim az ebédlő felé vették az irányt. Én nem mentem velük, hiszen épp diétán voltam, bár ennek értelmét én sem láttam különösebben. Talán csak meg akartam felelni önmagamnak, ha már másnak nem volt kinek tetszeni, a macskám meg kövéren is szeret, ha kap elég kaját, tehát valószínűleg csak önutálatomból akartam ezzel az értelmetlen marhasággal lefaragni.
                Nagyot sóhajtottam, miután kigomboltam ingem felső két gombját. Rühelltem az öltözködési szabályzatot, bár még mindig jobbnak találtam, mintha cirkuszi majmok módjára egyenruhába zárnák valódi énünket.  Egyéniség… Néha az az érzésem, az itteni emberek többsége csak báb módjára teszi, amit mondanak nekik, hagyják magukat elnyomni a társadalom által. Persze mindenkinek megvan a maga problémája:  Az egyik elvált, a másik épp most szakított; halt meg a kutyája; vagy csak letört körme miatt itatja az egereket. Sosem tudhatjuk, mi jár épp mások fejében, de talán jobb is így. Sokszor a saját magunk nyűge is soknak bizonyul, nemhogy még mások gondját is a nyakunkba vegyük…
                Ahogy lassan kikászálódtam gondolataim végtelennek tűnő áradatából, tekintetem egy mozgó foltra fókuszált a távolban. Egy lány ült a szomszédos irodaház ablakában, saját helyzetemből kiindulva a huszadik és harmincadik emelet között lehetett valahol. Dühösen húzta le copfját összefogó hajgumiját és dobta le a mélységbe. Pár pillanatig csak meredt utána üveges tekintettel, miközben kitámasztotta magát a keretben.  A szél folyamatosan cibálta hosszú, sötétbarna tincseit, majd szoknyáját is felemelve, látni engedte fekete, csipkés bugyiját. Vajon a párja, esetleg főnöke kedvéért vette fel? Egy vad éjszakában vagy csak egy kis fizetésemelésben reménykedett volna? Esetleg önbizalma növelése végett dobott ki rá annyi pénzt? … Talán csak márkás alsóneműben akart meghalni. Akárhogy is volt, nem zavartatta magát, sőt, még inkább széttárta lábait, hogy láthatóvá váljon gondosan legyantázott bikinivonala simasága.
                 Mivel a két épület ezen oldalait csupán egy keskeny sikátor választotta el, rajtunk kívül maximum az odalent lézengő csövesek vehették őt észre. Vajon hány ember figyelhette? Vajon ő tudatában volt láthatóságának? Valószínűleg igen, és még örült is neki, hogy életében először kap egy kis figyelmet… Hogy mi járhatott a fejében, ahogy lábfejével letolta magassarkúját? Elképzelni sem tudtam, ahogy azt sem, miért akarhatja levetni onnan magát. Kitagadták volna? Megalázták? Vagy csak elege lett az élet igazságtalanságaiból? A sok látszathazugságból, mely átszövi a mai világ mindennapjait? Én képes lennék úgy, könnyek nélkül, vakmerően szembenézni a halállal, ahogy ő teszi? Tényleg ez lenne a végzete, vagy csak elmenekül a sorsa elől? Mi vehet rá valakit egy ilyen drasztikus lépésre?  Talán nem is kell hozzá konkrét indok? Én is épp eleget szenvedtem már életem során, és bár megszámlálhatatlanul sok éjjel kívántam, bárcsak sose jönne el a reggel, mégis mindig felkeltem és újrakezdtem. Én nem vagyok elég bátor a halálhoz vagy ő kevés az élethez?
                Ahogy elnéztem a lányt, aki alig tíz méterre lehetett tőlem, nem láttam rajta nyugtalanság jelét. Ő tudta mit akar, és akkor, ott akarta. Mintha csak vissza akarta volna igazolni gondolataim, lehunyta szemeit és lassan, mosolyogva bólintott. Mikor újra lenézett, még határozottabb volt, mint azelőtt. Óvatosan kiállt a párkányra, mint a műugrók a deszkára, épp úgy is nézett ki, mint aki kiélvezi az utolsó pillanatokat a nagy manőver előtt. Aztán széttárta karját, és leugrott.
                Azt, hogy nem sokkal ezelőtt még volt ott valaki, csupán a nyitott ablak jelezte, ám lassan az is visszaolvadt a szürke természetességbe, végül pedig becsukásra került. A mi irodánk is megtelt végre a szokásos alapzajokkal, én pedig visszavéve cipőm és begombolva ingem, ismét a gép felé fordultam, hogy folytassam munkám, mint mindenki más…